Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Bertram, Christoph: A NATO a 21. század felé tart?
A NATO a huszonegyedik század felé tart? egy európai háborúnak, amely nagyon könnyen eszkalálódhat, és amely már rávetette árnyékát a nyugati kapcsolatokra. Jugoszlávia nem kivétel a szabály alól, hanem maga az új szabály: hacsak nem egzisztenciális fenyegetésekről van szó, ennek a szövetségnek a tagjai nem fognak össze egyetlen egységes értékelésben és akcióban, hanem tizenhat különböző módon becsülik fel a helyzetet, és tizenhat okot találnak, hogy miért nem kell akcióba lépni. Érvelhet valaki úgy, hogy ez azért van, mert a balkáni háború nem fenyegeti reálisan a Szövetség biztonságát, de ha valódi veszéllyel nézne szembe, a NATO újra szilárdan megállná a helyét és tagjai összefognának egymással. Ez azonban nagyon is kérdéses. Attól tartok, az egyetlen dolog, amely ismét összehozhatna minket, biztonságunk régi típusú fenyegetettsége — egy erőszakosan terjeszkedő Oroszország, amely hagyományos haderejével nemcsak Nyugat-Európát fenyegetné, hanem interkontinentális nukleáris rakétáival ezzel egyidejűleg kihívást jelentene az Egyesült Államokra nézve is. De bármi történjék is Oroszországban — és a dolgok sokkal kedvezőbb képet mutatnak, mint ahogy számos próféta jósolta alig néhány éve —, az a régi típusú fenyegetés nem éled újjá és nem segít megoldani a NATO problémáit. Ehelyett a NATO-nak azt kell majd megmutatnia, hogy képes kezelni az új típusú veszélyeztetettséget, amelynek Jugoszlávia a prototípusa: a veszély nem egy tankinvázió, hanem menekültek tömeges beáramlása a háború következtében; a veszély nem a Nyugat meghódítása, hanem perifériájának destabilizálása és ezzel kohéziójának aláásása; a veszély nem a világ levegőbe röpítése, hanem olyan precedensek teremtése, amelyek lehetővé teszik a nemzetközi jog megsértését, a brutális megfélemlítést és az etnikai tisztogatást. Ezek az új fenyegetések alkotóelemei, bárhol forduljanak is elő Európa perifériáján: Észak-Afrikában, Kis-Ázsiában, a Balkánon. Állíthatja-e bizton bárki, aki azt bizonygatja, hogy Jugoszláviát nem szabad úgy tekinteni, mint a Nyugat kohéziójának próbáját, hogy ezt a kohéziót a következő krízis erősíteni fogja? Manfred Wörner, a NATO volt főtitkára egyszer azt jósolta, hogy a szövetség még egy Jugoszláviát nem élne túl. Nehéz kétségbe vonni, hogy igaza volt. A NATO válsága szimptomatikus, nem véletlen. Csakugyan, miért kellene mindazoknak a demokratikus államoknak, amelyek a nyomasztó fenyegetettségben oly sokáig összetartottak, továbbra is ugyanúgy összetartaniuk, ha egyszer az a veszély megszűnt? Mihelyt a szovjet nukleáris fenyegetés nem kérdőjelezi meg többé a földrajzot, azt az érzést keltve a houstoniakban éppúgy, mint a hágaiakban, hogy egyformán veszélyben vannak, akkor a földrajz újra az előtérbe nyomul. Végül is ez a stratégia legősibb eleme. A hidegháború alatt az Egyesült Államok egyetlen külügyminisztere sem jelenthetett volna ki olyasmit, amit Warren Christopher nyilatkozott nemrégiben a Financial Timesnak: Bosznia nem életbevágó biztonsági kérdés az Egyesült Államok számára, Haiti viszont az. 1995. ősz—tél 131
