Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Bertram, Christoph: A NATO a 21. század felé tart?
Christoph Bertram Mihelyt a félelem már nem indokolja az áldozathozatalt, a demokratikus társadalmak teljes joggal nem a védelemre, hanem inkább más célokra akarják költeni a pénzüket. Mihelyt már nem a nemzetközi rend a fő gond, a kormányoknak a belső jólétre lehet és kell összpontosítaniuk, és hozzá kell fogniuk azokhoz a sürgős javítási munkálatokhoz, amelyeket a hidegháború évei alatt elhanyagoltak. Az európaiaknak szokásuk, hogy csak az Egyesült Államokat okolják azért az önelégült magatartásért, amely mellőzi a nemzetközi rend fenntartásának feladatát. Csakhogy emlékezzünk rá: ezt a szövetséget a demokratikus értékek tiszteletben tartása fémjelzi. Látjuk, az amerikaiak többsége egyre inkább vonakodva nézi, hogy országa a nemzetközi csendőr szerepét játssza. Mi több, a befelé forduló Egyesült Államok nem különbözik a mindenütt befelé forduló többi nyugati társadalomtól. A külpolitika „japánosodása" — inkább fellendíteni az eladást vagy a saját termékeket a világpiacon, mint a nemzetközi stabilitás megoltalmazásában jeleskedni — nem kizárólag amerikai jelenség, Európában nem kevésbé általános, mint Amerikában. Ha csak amerikai jelenség volna, akkor legalább az európaiak elkezdhetnék pótolni az Egyesült Államok vezető szerepének hiányát. Ezt nem tudják és nem is akarják megtenni. így aztán az európaiak csak üldögélnek és reménykednek hogy az amerikai vezetők talán ismét felismerik, hogy az Egyesült Államok vezető szerepe a külpolitikában az Egyesült Államok belső érdekeinek szempontjából is életbevágó. Ám Amerika nem fogja újra magára venni a régi vezető szerepet. Ha és amikor Amerika átveszi a vezetést, ez csak részleges lesz, korlátozott, ad hoc jellegű, és inkább a belső érdekek és nyomások diktálják majd, semmint valamiféle nemzetközi ambíció. Üdvös lesz, ha ez bekövetkezik, de hiábavaló arra várni, hogy mindig megtörténik. így hát a nyugati szövetség elveszítette két összekapcsolódó talpkövét, az egyesítő szovjet fenyegetést és az egyesítő amerikai vezető szerepet. Egyiket sem lehet életre kelteni. De akkor miként állíthatnánk azt, hogy „a NATO a 21. század felé tart"? A központi kérdés ez: mi állíthatná vissza a szövetséget a helyes vágányra? Nem egyetlen kockadobás, nem egy egyszeri feladat, nem egy magában álló fenyegetés, nem egy egyszerű intézményfejlesztés. A nagy kérdések, amelyek hajdan egyesítettek bennünket, mára összezsugorodtak. A jövőben a kisebb kérdéseket kell felhasználnunk a régi kötelékek újraélesztéséhez. De ahogy Gulliver utazásaiból tudjuk, sok vékony szálacska is alkothat erős hálót. Akár hidat is — bár ingatagot — szőhetünk belőlük az Atlanti-óceánon át. Lelki szemeimmel három ilyen szálat látok: egy közös tervet, a szélesebb atlanti érdekek felismerését és az intézményi reformokat. Először is, a közös terv. Valószínűtlen, hogy ismét legyen egy mindent átfogó, közös NATO-cél. De legalább egy közös kihívás összekapcsolhat bennünket. A legnyilvánvalóbb, legsürgetőbb közös terv az európai stabilitás új struktúrájának létrehozása. Eddig a NATO visszariadt attól, hogy egyenesen napirendre tűzze ezt a témát, 232 Külpolitika
