Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Valki László: Szeret,nem szeret... (A NATO-kibővítés kérdőjelei)
Vnlki László a föderáció továbbra is nagyhatalom, amelynek érdekeit nem lehet figyelmen kívül hagyni a nemzetközi kapcsolatok alakításában. Az a meggyőződés alakulhatott ki Moszkvában, hogy amennyiben a különleges orosz érdekeket nem hangsúlyoznák minden lehetséges alkalommal, a világ megfeledkezne Oroszországról, s az hamarosan a középhatalmak másodrendű pozíciójába kerülne. „Néhány elemző — írta Kozirev — nem képes elfogadni egy erős Oroszország ideáját, legyen az birodalmi vagy demokratikus jellegű. ... Az orosz politikai erők többsége erős, független és prosperáló Oroszországot akar. Az egyetlen sikerre vezető [nyugati] politika tehát az, amely elismeri Oroszország és a Nyugat egyenlő jogait és a partneri viszonyból fakadó közös előnyöket, valamint Oroszország világhatalmi státusát és jelentőségét."73 Csakhogy Oroszország e státusát csupán akkor ismerné el a Nyugat, ha az más területeken — a gazdaság, a tudományos fejlesztés vagy a diplomácia művészete terén — is képes lenne világhatalmi erényeket felmutatni. Mivel azonban erre nem képes, „arra a lábára próbál állni — írja Dunay Pál —, amelyik erős; egyebek mellett ezért kívánja nemzetközi kapcsolatainak középpontjába a biztonság kérdését állítani".74 Oroszország nem ismeri fel, hogy valójában ezen a téren sem rendelkezik már számottevő képességekkel. Az atomfegyverek birtoklásában rejlő potenciális veszély ugyan jelentős, de az orosz katonai és politikai vezetés már hosszabb ideje tisztában van azzal, hogy a nukleáris eszközök nem játszhatnak politikai szerepet, azaz nincs helye a nukleáris zsarolásnak. Az atomfegyverek egyetlen célt szolgálhatnak csupán: a másik fél elrettentését ilyen fegyverek használatától. Mindenesetre alappal tételezhető fel, hogy a közép- és kelet-európai országok felvételével szembeni folyamatos és határozott tiltakozás elsősorban annak a konf- rontációs külpolitikai irányvonalnak a része, amely látványos formában Kozirev stockholmi beszédével kezdődött és a délszláv háborúban Szerbia támogatásával érte el tetőpontját. Ennek az irányvonalnak a kialakulása csak másodsorban vezethető vissza geostratégiai megfontolásokra. Ami az utóbbiakat illeti, az orosz megnyilatkozások — köztük a Karaganov-jelentés — sajátos módon úgy ábrázolják a szövetség kibővítését, mintha a NATO-seregek közvetlenül Oroszországgal szomszédos országokba kerülnének, s ezzel eltűnne a „semleges" ütközőövezet a szövetség és az orosz föderáció között. Ez azonban csak akkor lenne így, ha már nemcsak Kalinyingrádot, hanem Belaruszt és Ukrajnát is a föderáció tagállamai közé kellene sorolni, ami azért ma még távol áll a megvalósulástól. A Karaganov-jelen- tésnek azt a fenyegető mondatát egyébként, miszerint a kibővítés következtében nőne a „kohézió" a FÁK országai között, aligha lehet komolyan venni. Az orosz birodalom nem azért esett szét, hogy néhány év múlva visszaálljon a régi rend. Az újabb kori történelem nemigen szolgáltat példát arra, hogy a birodalmak feltámadjanak, éppen ellenkezőleg, a történelmi trend a birodalmak végleges felbomlásá120 Külpolitika
