Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Valki László: Szeret,nem szeret... (A NATO-kibővítés kérdőjelei)
A NATO-kibó'vítés kérdőjelei nak irányába mutat. Igen jelentős gazdasági, katonai és politikai erő kellene ahhoz, hogy Moszkva ismét uralma alá tudja vonni a tizenegy országot (a „kohézió" más formája ugyanis nem képzelhető el). Nem véletlen, hogy azok a kísérletek, amelyek a FÁK katonai és gazdasági integrációját célozták, kudarcba fulladtak. Az az állítás, miszerint a kibővítés „elszigetelné" Moszkvát, értelmetlen. „Annak az országnak, amelynek akkora területe van, mint Oroszországnak, Szentpétervártól Vlagyivosztokig tizenegy időövezetet felölelve, nincs oka klausztrofó- biára" — írta Kissinger.75 A világ nagyhatalmai — az észak-atlanti szövetségben egyesülve — nem akarnak valamiféle oroszellenes blokkot létrehozni. A csatlakozni szándékozó három-négy ország a kisebbek közé tartozik, viszonylag szegény, katonailag pedig jelentéktelen. Senki sem követel ma Moszkvától olyat, ami az utóbbi létérdekei ellen irányulna. Japántól eltekintve senkinek sincsenek vele szemben területi követelései, de a szigetország sem tesz többet annál, mint hogy időnként kifejezésre juttatja azokat. A piaci társadalmakban szokásos üzleti erőfeszítéseket leszámítva senki sem akar szert tenni orosz természeti kincsekre. Senki sem akar nyomást gyakorolni az orosz belpolitikára azon túl, hogy támogatják a mindenkori vezetést a szélsőséges erőkkel szemben. Oroszországban tudomásul kellene végre venni, hogy véget ért a klasszikus nagyhatalmi diplomácia korszaka. Az összes többi orosz érv, amelyet a Karaganov-jelentés felsorolt, mint említettem, nem más, mint vészjósló fenyegetés a kibővítés esetére. Annak érdekében, hogy a jelentésben említett kedvezőtlen fejlemények ne következzenek be, a kül- és biztonságpolitikai elitnek egyszerűen tartózkodnia kellene bizonyos lépések megtételétől, így mindenekelőtt a „revizionista" politika folytatásától, a fegyverzetkorlátozási megállapodások megszegésétől és a nukleáris fegyverek birtoklásának emlegetésétől. Meggyőződésem, hogy a kibővítés esetén az elit eszerint is cselekedne; egyre csendesedő tiltakozás mellett tudomásul venné a közép- és kelet-európai államok felvételét és beletörődne az így kialakult helyzetbe.76 Különösen akkor, ha a NATO valóban biztonsági garanciákat nyújtana az elit megnyugtatására. Oroszországnak ugyanis semmiképpen nem állhat érdekében az, hogy végképp megromoljon a Nyugattal való viszonya. Előbb vázolt célkitűzéseit csak akkor érheti el, ha valamilyen szinten fenntartja az együttműködést az euro-atlanti térség államaival. A puhatolódzó tárgyalások ugyan megszakadtak, de bármikor felújíthatok. Ezt több nyugati szakértő és politikus jól látja és már régóta ajánlja. Egy bölcs politika elutasítaná az orosz vétót — állapítja meg Kissinger —, ugyanakkor biztonsági szerződést írna alá Oroszországgal, hogy világossá tegye: célja továbbra is az együttműködés.77 A Karaganov-jelentés és számos más orosz megnyilatkozás egyetlen érdemleges ellenérve az orosz szélsőséges erők várható reakciójára utal, ami valóban független az elit szándékaitól. A nyugati ellenzők is rendszerint ezt állítják fejtegetéseik középpontjába. Mindenekelőtt az orosz atomarzenálra utalnak, amely kedvezőtlen orosz 1995. ősz—tél 121
