Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - WASHINGTON: KELLENEK-E NEKÜNK? - Holbrooke, Richard: Amerika,az európai hatalom
Richard Holbrooke segítségével létrehozott struktúrákból, s ezáltal alaposan meggyengítette őket — így aztán jóformán garantálta, hogy a totális háború húsz évvel később tragikus módon újrakezdődhessék. A harmadik alkalommal, 1945-ben a nagyhatalmak először egy olyan rendszert hoztak létre, amely Jaltán, Potsdamon és az ENSZ-en alapult. 1947 után azonban a Nyugat vezetői felismerték, hogy ez a rendszer nem képes a szovjet terjeszkedés megfékezésére, s megteremtették minden békeidők legsikeresebb kollektív biztonsági rendszerét, középpontjában a Truman-doktrinával, a Marshall-tervvel, a NATO- val, az atlanti partnerséggel és Amerika vezető szerepével. Ez a kreatív jellegű szerkezet megfelelt Amerika háború utáni európai szerepvállalása alapvető céljainak. A mostani, hidegháború utáni szerepvállalásnak is struktúrákra kell összpontosítania, régiekre és újakra egyaránt. Az Egyesült Államoknak most az a feladata, hogy egy olyan biztonsági szerkezet felépítése felé mutassa az utat, amely magába öleli, s ezáltal megszilárdítja Európa egészét—a Nyugatot, a volt szovjetcsatlós közép-európai államokat és a legkritikusabb pontokat: Oroszországot és az egykori szovjet köztársaságokat. Az új európai biztonsági egyensúlyteremtés kulcsszereplői — az Egyesült Államok, a Nyugat, a közép-európai államok és a volt Szovjetunió országai — valamennyien békés, stabil, demokratikus és az osztatlan Európa intézményeibe betagozódott Oroszország után sóvárognak. Nem volt ennél fontosabb politikai célkitűzés Európában, mióta a második világháború után sikerült a demokratizálódott Nyugat-Németorszá- got beilleszteni Európa politikai és biztonsági struktúrájába. Egyebek között ezért keltett akkora nyugtalanságot a csecsen válság, melyről később még bővebben is szó lesz. Szerencsére a háborút követő időszak nagyszabású intézményeinek legtöbbje használható alapként szolgálhat a stabilitás megteremtéséhez. A legfontosabb feladat az, hogy megőrizzük koherenciájukat, növeljük befolyásukat, s alapvető funkciójuk el- halványítása nélkül igazítsuk őket az új körülményekhez. A második világháború utáni kalendárium léptékével mérve az Egyesült Államok még nincs ilyen messze attól az időponttól, 1947 késő tavaszától, mikor George C. Marshall külügyminiszter elmondta történelmi jelentőségű beszédét a Harvard Egyetemen. A Marshall-terv, amit akkor ismertetett, nem volt jótékonysági akció. Olyan segély- és hitelprogram volt, amelyet az európai államok közötti együttműködés ösztönzésére szántak. Es semmiképpen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Marshall nem csak Nyugat-Európának kínálta fel ezt a tervet, hanem a Szovjetuniónak is, amely azonban mind a maga, mind a csatlósországok nevében elutasította, és helyette elindította azt a negyvenöt évig tartó korszakot, amely egy egész régiót döntött politikai és gazdasági romlásba. Akárcsak a második világháború után, a korai eufória ma is átadta helyét a régi és új problémák józanabb megítélésének. A boszniai tragédia nem csökkentette a felelősséget egy olyan új, széles körű kapcsolatrendszer létrehozásáért, amely az új biztonsá38 Külpolitika
