Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Valki László: Szeret,nem szeret... (A NATO-kibővítés kérdőjelei)
Vnlki László sajátos módján ne számolja fel a szóban forgó határokat. Az is inkább történelmi véletlennek tűnik, hogy Sztálinék majdnem pontosan az egyik választóvonal mentén húzták meg Kelet és Nyugat határait, hiszen ez a fejlemény a szövetséges haderők előrenyomulásának adott állapotával függött össze, amint azt a szovjetek megszállta osztrák tartományok és Kelet-Németország példája is mutatja. Végül pedig a választóvonalak elmélete századunkban nehezen alkalmazható a Föld más kontinenseire, ahol egyes szubrégiók — főképp Ázsiában — néhány röpke évtized alatt rendkívüli fejlődésnek indultak, anélkül, hogy erre történelmileg különösképpen predesztinálva lettek volna. Akárhogyan is illeszthetők be azonban a koncepcióba ennek a századnak — vagy korábbi századoknak — egyes eseményei és folyamatai, napjainkban az európai választóvonalak kétségtelenül majdnem teljesen híven követik azokat, amelyek hosszú évszázadokkal ezelőtt, történelmileg teljesen más körülmények között kialakultak. (Még a keleti osztrák és német tartományokból is kivonták a szovjet megszállókat, csakhogy a választóvonal eredeti állapotában álljon helyre.) Érthető tehát a közép- és kelet-európai országok törekvése, hogy a fejlettebb térségbe integrálódjanak, lehetőleg minden olyan területen, amelyen az számukra lehetővé válik. Politikai elitjeik tisztában vannak azzal, hogy ez nem oldható meg békepartnerségi vagy társulási megállapodásokkal, hanem csak és kizárólag a teljes csatlakozással. Ráadásul ennek a célnak olyan mértékben elkötelezték magukat, ami ritkán tapasztalható a nemzetközi kapcsolatokban. A parlamenti pártok többnyire a csatlakozásra építették külpolitikai programjukat, sőt a csatlakozás igenlése egyenesen legitimációs bázisuk részévé vált.15 A pártok előtt nem lebegett semmilyen más lehetőség és az illetékes kormányhivatalok sem dolgoztak ki semmiféle alternatív programot. Mindezek következtében az elutasítás ma már egyet jelentene a politikai elit súlyos vereségével, és minden túlzás nélkül állítható, hogy megalázó helyzetet teremtene az érintett nép vagy népek számára. Visszatérve arra a kérdésre, hogy az említett országok valójában miért is akarnak csatlakozni a NATO-hoz, a válasz kézenfekvő: a csatlakozás véget vetne a közép- és kelet-európai politikai elitekben tapasztalható, a térség — és ezen belül saját hazájuk — történelmi sorsával kapcsolatos bizonytalanságnak. Ez egyebek között növelné az elitek — gyakran hiányzó, de a fejlődéshez nélkülözhetetlen — önbizalmát és lehetővé tenné, hogy azok országuk társadalmi-gazdasági fejlődésének más, nem kevésbé lényeges kérdéseinek megoldására összpontosítsák figyelmüket. Amint Kovács László egy alkalommal leszögezte, „Magyarország nem azért akar csatlakozni a NATO-hoz, mert külső fenyegetést lát, és a szomszédos országokkal szemben sem keres védelmet, hanem hazánk biztonságának, stabilitásának és gazdasági fejlődésének elengedhetetlen feltételének [tekinti], hogy integrálódjék 102 Külpolitika
