Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Valki László: Szeret,nem szeret... (A NATO-kibővítés kérdőjelei)
Valki László mólnak.6 A politikai szféra sem nevezhető kifejezetten stabilnak. Már 1993-ban súlyos válság zajlott le Moszkvában, amelynek során az elnökhöz hű erők fegyvert használtak a megválasztott parlament vezetői ellen. Ezután — szinte észrevétlenül — olyan alkotmánymódosítást hajtottak végre az országban, amely — Csaba László szavaival — a „cárokét is meghaladó hatalom" összpontosítását jelentette az elnök számára, s „mellékessé tette a törvényhozásban zajló csetepatékat".7 Legutóbb pedig, 1995 decemberében az a (kommunista) párt szerezte meg a szavazatok relatív többségét, amelynek vezetője nyíltan az egykori Szovjetunió feltámasztásának célját tűzte zászlajára. Senki sem lehet biztos abban, hogy a térség népei belső vagy külső konfliktusaik egy részét nem próbálják-e továbbra is erőszakos eszközökkel megoldani. Valószínűtlen, hogy az elkövetkezendő évtizedekben a FÁK államcsoportja képezné a béke és a prosperitás szigetét az eurázsi- ai kontinensen. Ezek után érthető, hogy a közép- és kelet-európai államok, amelyek az 1991-es mélypont után kisebb-nagyobb mértékben valamennyien gazdasági növekedésnek indultak, nem akartak a „köztes" sávban leragadni, azaz a stabil régió perifériáján maradni. A publicisztika és a szakirodalom egyaránt kézenfekvő tényként utal a történelmileg kialakult törésvonalakra. Gömöri Endre szerint például „az elkövetkezendő öt-tíz esztendőben a történelemben most először van lehetőség arra, hogy ez az ország és a közép-európai régió az Európát kettészelő nagy civilizációs törésvonalnak a nyugati oldalára kerüljön."8 Samuel P. Huntington azt írja, hogy a hidegháború befejeződése után ismét előtérbe kerültek azok a civilizációk közötti választóvonalak, amelyek a nyugati kereszténységet az 1500-ban végbement egyházszakadás idején az ortodox, keleti kereszténységtől, illetve valamivel később az iszlámtól elhatárolták.9 Az említett törésvonal szinte egyenesen követi az északdél irányt. A jeges Barents-tengertől kiindulva Oroszország és Finnország, illetve a balti államok között húzódik, majd tovább haladva lefelé kettészeli Belaruszt és Ukrajnát, sőt Romániát is, elválasztva Erdélyt az ország többi részétől. Ezt követően szinte pontosan Horvátország és Szlovénia határai mentén folytatódva eléri az Adria meleg vizeit. „A vonaltól északra és nyugatra élő népek, protestánsok és katolikusok — állapítja meg Huntigton — együtt ... élték át a feudalizmust, a reneszánszt, a felvilágosodást, a francia forradalmat és az ipari forradalmat, gazdaságilag kedvezőbb helyzetben vannak, mint keleti szomszédaik, növekvő mértékben kapcsolódhatnak majd be a közös európai gazdaságba és konszolidálni fogják demokratikus politikai rendszereiket. A fenti vonaltól keletre élő népek ugyanakkor ortodox vagy muszlim [vallásúak], történelmileg a török vagy cári birodalomhoz tartoztak, alig érintették őket az Európa sorsát meghatározó történelmi események, gazdaságilag kevésbé fejlettek és valószínűleg kevésbé lesznek képesek arra, hogy stabil politikai rendszereket fejlesszenek ki."10 100 Külpolitika
