Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - EURÓPÁBÓL AZ UNIÓBA - Farkas György: Integrációnk alternatívái és esélyei
Integriíciáik alternatívái és esélyé Ami az időtényezőt illeti: mindenekelőtt azzal a problémával kell szembenéznünk, hogy behozható-e eddigi lemaradásunk, illetve késésünk? A lemaradáson, illetve késésen itt egyrészt azt értem, hogy a hazai átalakulási folyamat négy-öt évvel ezelőtt megkezdett lendülete megtört, az akkor előrejelzett dinamizmus lényegesen vesztett erejéből, tehát az akkori elvárásokhoz képest napjainkban már mindenütt érzékelhetően hosszabb időtartamra becsülik ugyanazon eredmények bekövetkeztének időpontját. Más szóval: ugyanazon időtartamon belül ma csak mérsékeltebb eredmények megvalósítása tűnik reálisan kivitelezhetőnek, s emiatt kérdéses, hogy egyáltalán mire van időnk? Másrészt azt értem ezen, hogy az elmúlt években valóságos teljesítményszintünk elmaradása a célba vett nyugat-európai közegtől egyelőre inkább nőtt, mint csökkent, ami az eredményes csatlakozáshoz viszonylag elfogadható feltételeket is szükségszerűen meghatározza. Ugyanezt másképp is megfogalmazhatjuk: elkerülhetetlenül hosszabb időre van tehát szükségünk ugyanolyan súlyú tárgyalási pozíció eléréséhez — hacsak valamilyen páratlan erőkifejtés és erőösszevonás nem segít helyrehozni a lemaradást. Harmadsorban, azért is kell fölvetni az időtényező kérdését, mert — változatlanul abban a „menetrendben" gondolkodva, amelyet a fentiekben felidéztünk — ténylegesen kétséges, hogy 1997-re (a csatlakozási tárgyalások „tervezett" időpontjára) egy, az említett módon erősen spontán, a piaci elemek húzóerejére támaszkodó fejlődés meggyőzően igazolja-e majd euro-érettségünket. Az időtényezőről szólva, egy alapvető külső feltételt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Azt ugyanis, hogy az előttünk álló néhány évben egyrészt elég valószínűen új pártok, új személyek és velük esetleg új álláspontok válnak meghatározóvá az EU fejlődésében (Franciaországban ez már megkezdődött), másrészt ezzel is összefüggésben, hogy az 1996-os EU-felülvizs- gálati konferencia esetleg most még ismeretlen módon foglal állást a közösség intézményes keleti irányú kibővülése ügyében. Ezek a szempontok egyelőre kétségkívül csak hipotetikus szerepet játszanak (vagy pedig inkább a jövő bizonytalansági, mintsem annak kiszámíthatósági szintjét erősítik). Az eszközök tekintetében egyrészt természetesen az anyagiakról van szó, éspedig pénzügyi (mobil) és egyéb (lekötött) működő eszközökről (elsősorban tőkejavakról, ideértve azok technológiai színvonalát és kapacitását). Másrészt a szervezésről, meggyőzésről, összpontosításról stb. is, azaz az eszközök felhasználásának, hasznosításának hatékonyságáról. Miután tőkeszegénységünk mindkét vonatkozásban közismert, legalább ilyen fontos az a vetület is, hogy folyamatosan és elegendő pótlólagos eszköz bevonására van szükségünk ahhoz, hogy a piaci tényezőkre alapozott integrációs erőfeszítések — az időtényező említett feszítései mellett is — kifejthessék húzó hatásukat. (Pontosabban: ezen belül arra is szükség van, hogy a hazai, integráció-érdekelt reálgazdasági tényezők a pótlólagos eszközöket képviselő, külföldi eredetű tényezőket elsősorban közös érdekeltségű partnernek tekintsék és fogadják el, és ezt — jellemző módon —- a politika szintjén is érvényesíteni tudják.) Egészében pedig, az ideális integrációs W5. ősz—tel 87
