Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - EURÓPÁBÓL AZ UNIÓBA - Farkas György: Integrációnk alternatívái és esélyei
Integrációnk nltmmtívni á esélyei „euro-integrációs menetelésnek" azonban még mindig jellemzője (többek között) két ki egyensúlyozatlanság. Egyrészt, az ügyben változatlanul több minden történik külföldön, pontosabban: a külfölddel, azaz az EU-val fennálló kapcsolatunkban, mint idehaza. Holott nem szorul magyarázatra, hogy a magyar integrációt mindenekelőtt itthon, s itt is gyakorlati intézkedésekben kell megvalósítani, amelyeknek látható következményei is vannak. Másrészt, továbbra is túlsúlyos az a szerep, amelyet az állami és a politikai szint képvisel, ahhoz képest, hogy a gazdaság szintjén nem folyik tömeges, még kevésbé szervezett alkalmazkodás. b) Ha az integrációt olyan folyamatnak fogjuk fel (és a világgazdaságban tapasztalt regionális integrációk sorsa erre is felhívja a figyelmet), amelyre a szervezettség, az átfogó jelleg és a folyamatos előremozgás jellemző, úgy Magyarország „bizonyítványa" mindeddig elég felemás. Igaz, hogy mi egyelőre csak „kívülről" közelítjük a tényleges integrációs hálózatot, nem pedig annak belső tagjaként veszünk részt egy integrációs tömörülés munkájában. Föltehetően nem szorul azonban magyarázatra, hogy ezeket az elvárásokat a mi esetünkben is célszerű alkalmazni. Ami a szervezettséget illeti, ez elsősorban úgy kell hogy érvényesüljön, különösen a piac- gazdasági rendszerben—és egy ilyen rendszerhez való integráció esetében — ,hogy vállalati és vállalkozói szinten kézzelfogható, tömeges és a gazdaság egészében is meghatározó hatást kifejtő odafigyelés, szervezett tevékenységek, konkrét programok és projektek jelennek meg. Eközben pedig az állami gazdasági szervezési szint ezt a mozgást és irányzatot a maga intézkedéseivel, rendszereivel támogatja, elősegíti, azok fejlődése érdekében hoz létre intézménye két, eszközöket dolgoz ki és alkalmaz. A szervezettségnek ez a kétszintű, egymást erősítő hatása nálimk egyelőre esetlegesen, hézagosán jelenik meg, és annak súlypontjai sem a reál- gazdaságban, hanem sokkal inkább a gazdaságirányítás szférájában, azaz a makroszférában lelhetők fel. Külön hiányosság, hogy a kettő között, a gazdaság „önszerveződő" szintjén az érdekképviseletek, szakmai és területi szervezetek még szinte nem is kapcsolódtak be ebbe a folyamatba, legfeljebb esetleges, egyedi akciókat hajtanak végre. Ami az átfogó jelleget illeti: természetesen nem lehet elvárni, hogy minden egyes gazdasági egység, vállalat, sőt minden szektor, az ország minden körzete egyforma intenzitással „készüljön" a valamikori EU-csatlakozásra. Mégis szembetűnő, hogy egyelőre sem az előbb említetteknek megfelelően nem fedezhető fel tömeges és meghatározó törekvés, irányzat, sem pedig e mozgások koordináltsága, összehangoltsága nem tapasztalható. Az is természetes, hogy egyes gazdasági ágazatok, egyes vállalatok előbbre tartanak az alkalmazkodásban, mint mások. A gazdaság túl nagy hányadában a lemaradás oka azonban egyszerűen az, hogy ott még semmiféle alkalmazkodás, készülés sem kezdődött meg, s egyelőre nem is kívánnak az integrációs alkalmazkodással foglalkozni (vagy még egyszerűbben, nem képesek erre). A koordináció tekintetében pedig egyelőre az is gond, hogy a törekvések (pontosabban: a tényleges előrehaladás) a 1995. ősz—tél SÍ
