Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - EURÓPÁBÓL AZ UNIÓBA - Farkas György: Integrációnk alternatívái és esélyei
Integrációnk alternatívái és esélyei Farkas György E z év április elején lesz két éve annak, hogy a magyar Országgyűlés jóváhagyta, s ezt követően a kormány hivatalosan benyújtotta Brüsszelben az Európai Unióhoz való csatlakozási szándékunkat hivatalosan is megerősítő okmányt. Közismert, hogy e dokumentum és határozat előkészítése során kiszámoltuk azt a „menetrendet" is, miszerint: az EU 1996-ban sorra kerülő, ún. kormányközi (más szóval: felülvizsgálati) konferenciáját követően 1997-ben megkezdődhetnek a magyar csatlakozási tárgyalások, amelyek egy-másfél évet vesznek majd igénybe. Figyelembe véve azt is, hogy a jelenleg érvényben lévő Társulási Szerződés 2001 végével jár le, elképzelhető — e becslés szerint —, hogy azután folyamatosan, az időközben megállapított csatlakozási feltételek értelmében (amelyeket közben várhatóan a hazai népszavazás is jóvá fog hagyni) teljes jogú tagként megkezdjük integrációnk újabb szakaszát, immár az Unió falain belül. Az egész folyamat hazai, valamint az Európai Unió oldalán szükséges és egyéb dimenziókban elvárható feltételei, további részletei, teendői, költségei, esetleges alternatívái és további következményei egyelőre nem ismertek. Az ugyan kelthetett némi feltűnést (s egyesekben talán hátsó gondolatokat is), hogy alig pár hónappal a csatlakozási szándék országgyűlési jóváhagyását követően (amire egyébként hatpárti támogatással, sőt ellenszavazat nélkül került sor) az új magyar koalíciós kormány először más húrokat kezdett pengetni Brüsszel irányában, mint elődje, de ez a közjáték viszonylag rövid ideig tartott. Az 1994. decemberi, Essenben sorra került EU-csúcsra a magyar kormány (és az általa vezetett államgépezet) már ismét éppolyan lendülettel készült, mint a megelőző. Azóta viszont megint csend van... Egészében véve tehát másfél év eltelt azóta, hogy odakint léptünk egyet a csatlakozás felé, miközben, legalábbis úgy látszik, idehaza változatlanul szinte semmi nem történt ezirányban. Ebből a szükségből, azaz a stagnálásból is lehet erényt kovácsolni: hiszen ha többé- kevésbé be akarjuk mérni, hol tart az integrációs „menetelésünk" és merre tartunk ezen az úton, számos dinamikus tényezőt kell kiértékelni. (Még ha igaz is, hogy persze történtek itthon bizonyos dolgok a hazai integrációs készülődés ügyében az elmúlt évben.) Valószínű, hogy ahhoz ma már aligha viszonyíthatjuk a helyzetünket, hogy honnan indultunk el négy-öt éve: ez csak akkor volna releváns viszonyítási bázis, ha akár a 1995. ősz—tel 79
