Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 2. szám - Mezei Géza: Szocializmus egy fél országban
meg a párt tevékeny politikai ideológiai és szervezeti munkája nélkül/'43 Az értelmiségre nehezedő nyomás, talán Albániát kivéve, egyetlen népi demokráciában sem bizonyult olyan tartósnak és bénítónak, mint az NDK-ban. A NSZEP tartósan elkötelezte magát azon ulbrichti megfogalmazás mellett, amely szerint „nem engedjük meg, hogy helytelen, veszélyes és káros tendenciákat erőltessenek a népre, nem tűrünk olyan kezdeményezéseket, amelyek megkísérlik összezavarni pártunk és kormányunk politikáját, megsemmisíteni művünket”.44 Az Ulbricht-korszak „emberközeli optimizmusa” helyett a Honecker-vezetés a kultúra- és értelmiségi politikát is megkísérelte nagyvonalúbban értelmezni. E rugalmasabb politika azonban az NDK vezetését a hetvenes évek középétől, különösen a Helsinki konferencia után, növekvő dilemmák elé állította. Az európai biztonsági és együttműködési értekezleten való részvétel, a demokratikus német állam szuverenitásának megerősítése, az NDK külpolitikai tevékenységének egyik csúcspontját jelentette. A Helsinki záróokmány azonban nem maradt hatástalan az NDK belpolitikájára sem: felerősödtek az „emberi jogokkal” kapcsolatos követelések, a szigorú elzárkózás politikája a nyugati országokkal, és különösen a másik német állammal szemben mindinkább tarthatatlanabbá vált. Mivel a politikai vezetés nem akart teret engedni a fokozódó értelmiségi bírálatnak, viszont az e réteghez fűződő viszonyt sem kívánta teljesen elmérgesíteni — így számára egyetlen kiút maradt: a kritikus értelmiség „kitelepítése” a másik Németországba. A konfliktust közvetlenül Wolf Biermann személye váltotta ki, akit 1976 novemberében megfosztottak NDK állampolgárságától, mert NSZK-beli (hivatalosan engedélyezett) előadói kőrútján „gya- lázta a pártot és az államot”. Az intézkedés másnapján neves írók és művészek tiltakoztak az eljárás ellen és petíciókban kérték a NSZEP-t a „hozott intézkedések átgondolására”.45 A nevesebb értelmiségiek közül, akik tiltakoztak Biermann kiutasítása ellen, 1977-ben Rainer Kuntzénak, Berd Jentschnek, Sarah Kirschnek, de Manfred Krugnak és Thilo Me- deknek is távozniuk kellett. A kevésbé ismerteket letartóztatták, majd később a másik Németországba toloncolták. Az 1976—80 közötti időszakban nyilvánvalóvá vált, hogy a „szellem és hatalom közötti ellentmondást” a Honecker-vezetés sem képes az Ulbrichténál jobb módszerekkel megoldani. Napjainkban, a békés forradalom előrehaladtával mindinkább megfogalmazódik a kérdés: miben áll az NDK-identitás pártállamon túli értelme, másképpen: szükség van-e két német államra a hidegháború utáni Európában? Bár prognózisokban nincs hiány, túlságosan korai lenne még végérvényes válaszokat megfogalmazni e dilemákra. Az azonban aligha kétséges, hogy a németek önrendelkezési jogának elismerése 137
