Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 2. szám - Mizsei Kálmán: A sztálini kommunizmustól a Szolidaritás vezette nagykoalícióig
ményektől a pártok szerveződésének megtiltásával kívánták magukat megóvni. A várakozásokkal ellentétben a Szolidaritás cégére alatt felvonuló ellenzék tevékenységének súlypontja az 1989 áprilisi megegyezés után politikai síkra terelődött, mert a szabályzatba beépített biztosítékok ellenére a változásoknak volt tétje. Az Állampolgári Bizottságként, a Szolidaritás de facto választási pártjaként működő szervezet sokkal hatékonyabb választási propagandát folytatott, mint a nyilvános megmérettetés súlya alatt morálisan összeroppanó LEMP. Az igazi választást jelentő Szenátusban az állampolgári bizottságok minden várakozást felülmúló, elsöprő győzelmet arattak: a 100 helyből 99-et szereztek meg a mindenütt Walesa jelöltjeként induló Szolidaritás-aktivisták. Ugyancsak váratlan eredmény született az egyidőben megrendezett Szejm-választásokon. A független jelöltek részére fenntartott képviselői mandátumokat (35 százalék) kivétel nélkül a Szolidaritás jelöltjei szerezték meg, míg a LEMP-nek, illetve a két társutas-pártnak járó helyek többségéért meg kellett tartani a második fordulót is, ahol rendszerint a Szolidaritás támogatását élvező képviselőjelöltek győztek. Senki sem gondolt arra, hogy a Szolidaritás által az egyezmény fejében támogatott országos listán — amelyre a régi rendszer notabilitásai kerültek fel — szereplő jelöltek sem kapják meg a szükséges 50 százalékot. Ez a választási eredmény morálisan akkor is sokkolóan hatott, ha a Szejmben az előzetes forgatókönyv alapján a kormányzó „koalíciónak” elvileg garantált volt a többsége. A kezdeményezés a Szolidaritás, illetve még inkább Walesa kezébe került, hiszen a választás mindenekelőtt az ő személyes győzelmét hozta. Az előzetes forgatókönyvtől eltérően megkérdőjeleződött Jaruzelski államelnökké választása, mert a győztes tábor radikálisai nyomást fejtettek ki a mérsékeltekre. Noha néhány hetes huzavona után megszületett a kompromisszum, ez olyan újabb tekintélyromboló epizód volt, amely hozzájárult az igazi nagy fordulathoz: a Szolidaritás-kormány megalakításához. Ezt megelőzte még egy utolsó kísérlet a LEMP által vezetett nagy- koalíció kialakítására. Ahogy azonban 1988-ban Rakowskinak, úgy most Kiszczak tábornoknak sem sikerült a Szolidaritás személyiségeit bevonnia a kormányzásba és az ezzel járó felelősségvállalásba a gazdasági csődtömegért. Az elhúzódó kormányválság Walesa drámai kezdeményezése révén nyert megoldást: az állampolgári bizottság képviselői a két korábbi társutas-párttal együtt alakítottak koalíciós kormányt. Ez utóbbiak már az elnökválasztási procedúra során tanúj elét adták önállósodási szándékuknak. Így jutott el Lengyelország 1989 októberében a Szolidaritás vezette 72