Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Dunay Pál: Gerard Holden: A Szovjetunió biztonságpolitikája és a Varsói Szerződés
lanítónak a másik fegyverkezésében. A NATO a Varsói Szerződés jelentős tankfölényét, míg a szocialista országok az Egyesült Államok nukleáris eszközök hordozására képes légi erejét tartják aggodalmat keltőnek. Még sok nehézséget kell leküzdeni addig, amíg a Kelet és a Nyugat megállapodásra jut az érdemi csökkentésről, amit az is mutat, hogy amikor a Szovjetunió az 1988-as moszkvai szovjet—amerikai csúcstalálkozón javaslatot tett a két eszköz kölcsönös csökkentésére, az Egyesült Államok nem mutatott érdeklődést. Holden abban is látja az új szovjet gondolkodásmód kifejeződését a fegyverzetkorlátozás terén, hogy a kérdés vizsgálatába polgári személyeket is bevonnak, elfogadják, hogy annak nemcsak katonai, hanem szélesen vett szakmai, politikatudományi vonatkozásai is vannak. A gorbacsovi politikára a legnagyobb hatást azok az elemzők gyakorolják, akiket legegyszerűbb a kölcsönösség híveinek nevezni. Ezek a polgári szakértők már az 1970-es évek végétől azt hangsúlyozták, hogy a fegyverkezési folyamat interaktív, mindkét oldal politikusainak gondokat okoz. Megkérdőjelezték, hogy az erőegyensúly biztonságot és stabilitást eredményezne, szkeptikus véleményüknek adtak hangot, hogy van-e értelme a fölény megszerzésének a nukleáris fegyverkezési versenyben, hangoztatták, hogy a tárgyalásokon nagyobb teret kaphatnának az egyoldalú lépések és a rugalmasság. Nézeteik a nyolcvanas évek közepétől politikai támogatásban részesültek, előtérbe került az a gondolat, hogy a biztonság szavatolása összetett politikai, s nem csupán katonai feladat. Ebbe a keretbe illeszkedik az ésszerű elégségesség gondolata, amelynek gyakorlati tartalma máig sem teljesen egyértelmű, de kétségtelen elmozdulást jelent a paritás hagyomány- szérűén hangoztatott fogalmától. A vita lényegében arról folyik, hogy ez az új koncepcionális keret az atomfegyvermentes világ célkitűzését magában foglalja-e, vagy ennek alapján csupán a minimális elrettentő erő fenntartását kell-e elérni? A könyvben előrehaladva, fejezetről fejezetre csökken a leíró, ismertető részek aránya és bővül az elemzéseké. Ilyen értelemben a csúcspontot az alternatív biztonságpolitikával foglalkozó terjedelmes rész jelenti, ahol az értékelés a szerző nagy tájékozottságáról és a téma iránti erős érdeklődéséről tanúskodik. Az alternatív biztonságpolitikai javaslatok a figyelmet a Szovjetunió hagyományos erőinek stratégiájára és a NATO rugalmas reagálás doktrínáját felváltható, ugyancsak a hagyományos erőket előtérbe helyező elképzelésekre összpontosítják. Nyugaton rendkívül széles kört ölelnek fel a javaslatok, a nyugat-európai — amerikai kapcsolatokat módosítani kívánó mérsékelt atlantistáktól, a 157