Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Dunay Pál: Gerard Holden: A Szovjetunió biztonságpolitikája és a Varsói Szerződés
borúban aratható győzelem tétele is fokozatosan háttérbe szorult, s erősödött az irodalomban a nukleáris eszkaláció miatti aggodalom. Ha ezeket az időben egymást követő gondolatokat összevetjük, okkal juthatunk arra a következtetésre: a szovjet katonapolitikai elemzésekben erősödött az a meggyőződés, hogy legalábbis kelet-nyugati viszonylatban — s ebben az esetben tekintsünk el a harmadik világban játszható szovjet szereptől — a fegyveres erők elsődleges szerepe az elrettentés lehet. Ennek megfelelően a szovjet politikai vezetés nyilatkozatai a fegyveres erők funkciójáról nem álltak éles ellentétben a hadsereg politikai rendeltetésével. Az természetesen más kérdés, hogy a felhalmozott fegyverzet mennyisége és minősége mennyiben húzta keresztül ezt a kedvező önértékelést a külvilág szemében. Megállapíthatjuk, hogy a katonai doktrína védelmi jellegének hangsúlyozása az utóbbi években, legalábbis a politikai szférában erős, hosszú időre visszatekintő előzményekkel rendelkezett. A könyv utal bizonyos nézetkülönbségekre a szovjet katonai vezetésben az elmúlt években. Holden ebben az esetben hallgatólagosan azt a kérdést vizsgálja, hogy az egyes katonai szakírók a védelminek minősített doktrína keretében milyen mértékben tartanak elképzelhetőnek támadó hadműveleteket. Ogar- kov marsall volt vezérkari főnök 1985-ben megjelent könyvében azt állítja: a szovjet katonai hagyományok részét képezi, hogy a védelmi doktrína keretében támadóan harcoljanak és mélységi hadműveleteket folytassanak. Ahromejev marsall, aki Ograkovot váltotta fel tisztségében, s 1988 végéig volt hivatalban, elődjéhez hasonlóan ugyancsak hangsúlyozta a hagyományos fegyveres erők fontosságát, de ezt már nem kapcsolta ösz- sze a támadó hadviseléssel. Gare- jev vezérezredes, a vezérkari főnök helyettese, aki az 1920-as évek katonai nézeteihez nyúlt vissza könyvében, azt emeli ki, hogy a védelmi doktrína egyrészt nem zárja ki a fegyveres erők magas színvonalú felkészültségét, másrészt azt sem, hogy támadó hadműveletek folyjanak „az esetleges agresszor ellen”, ha megtámadja a Szovjetuniót vagy annak valamelyik szövetségesét. Holden ebben az esetben könyvének általánosan magas színvonalától eltérően teret ad azoknak a találgatásoknak, hogy Usztyinov és Ogarkov milyen nézetkülönbsége vezetett az utóbbi elmozdításához vezérkari főnöki tisztségéből. Kétségkívül szerencsésebb lett volna, ha megfelelő források alapján a két katonai vezető nézeteit vetette volna egybe a szerző, mintsem, hogy személyes nézeteltérésükké egyszerűsítse ellentétüket, mert Usztyinov álláspontjáról a könyvből nehéz képet alkotni. A Szovjetunió fegyverzetellenőr155
