Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)

1989 / 5. szám - Ravasz Károly: Lehetséges-e a független külpolitika?

hogy nem, mert ez azon múlik, hogy mik ezek a nemzeti célok, keresztezik-e más népek jogos érdekeit. Véleményem szerint nem keresztezik, hanem összhangban vannak velük. De mielőtt a külpolitikánk által szolgálandó nemzeti céljainkra rátérnék, tisztáznunk kell, hogy mi tekinthető .jogos érdekek”-nek, mert a konfliktusok legtöbbször ezek eltérő értelmezéséből erednek.

Mellőzve a történelmi visszatekintést, el kell fogadnunk a gorbacsovi „új külpolitikai gondolkodásának azt a megfogalmazását, hogy a nukleáris és más tömegpusztító fegyverek korában minden politika első prioritása az emberiség túlélése kell, hogy legyen. Ez minden gondolkodó ember számára évtizedek óta evidencia, és inkább az a megdöbbentő, hogy viszonylag normális embereknek ilyen hosszú időre volt szükségük ennek felismeréséhez és kimondásához. Nem érdemes itt belebonyolódnunk a legújabb kor történészeinek vitáiba, hogy a második világháború után nagyon hamar, már az atomkorban, miért bomlott fel olyan gyorsan a nagy koalíció és tört ki a hidegháború. Anélkül, hogy az elrettentés politikáját elemeznénk vagy minősítenénk, nem vethető el az a felfogás, hogy az atomfegyverek megléte miatt maradt a háború - legalább is Európában - hideg. A „better dead than red" riasztó jelszava pedig elengedhetetlen része volt az elrettentés hihetőségének. Nehéz megítélni, hogy valóságos volt-e Nyugat-Európa szovjet katonai fenyegetése, és ha igen, mikor és meddig, de hogy a feltételezése és a lehetősége elleni védekezésre való felkészülés indokolt volt, az aligha vonható kétségbe. Kutatók és elemzők különbözőképpen vegyítik a hagyományos nagyorosz nagyhatalmi törekvések és a messianisztikus ideológia szerepét a szovjet expanziós politikában, azt, hogy melyik volt a másiknak alárendelve, sőt szolgált esetleg puszta ürügyéül, de hogy ez az expanziós politika a közelmúltig létezett, azt semmilyen reális politikai elemzés sem hagyhatja figyelmen kívül. Hogy ma létezik-e, és ha igen, milyen mértékben, kiknek a fejében vagy szándékaiban, azt nem tudhatjuk.

Az kétségtelen, hogy a szovjet politika az utolsó egy-két évben nagy erőfeszítéseket tett a kölcsönös leszerelés, illetve a fegyverzet- és csapatcsökkentés érdekében. De ennek is több motívuma lehet. A túlélés prioritása mellett, többek között, annak felismerése, hogy az ideológiai okokból való fenyegetettség érzése túlhaladott téveszme, és a szovjet gazdaság rendkívüli nehézségei, amelyekhez az is hozzájárul, hogy a szovjet külpolitika a gazdasági lehetőségeit messze meghaladó kötelezettségeket vállalt és kalandokba bonyolódott. A motívumok kérdése egyáltalán nem közömbös, ugyanis ezektől függ a visszhang: az, hogy a másik fél milyen megállapodásokat kész kötni. Nem kívánok itt a nyugati politika azon dilemmájával foglalkozni, hogy a gorbacsovi politikának az előmozdítása-e az érdeke. A mi érdekünk nyilván ez, de a nyugati kormányok politikáját nem a mi érdekünk vezérli. Annak a véleményemnek azonban hangot kívánok adni, hogy a szovjet politika semmivel sem tudja jobban valószínűsíteni, hogy nincsenek agresszív szándékai Nyugat-Európával szemben, mint ha mennél feltűnőbben dizangazsálja magát Kelet-Európábán. Nem hiszem, hogy itt csak a vágy lenne a gondolat atyja. De tény, hogy egyedül ez teszi számunkra lehetővé, hogy saját ügyeinket viszonylag önállóan saját magunk rendezzük el. Arról, hogy miért „viszonylag", fentebb már bőven volt szó.

36