Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 5. szám - Ravasz Károly: Lehetséges-e a független külpolitika?
A jelenség tehát nem új, de az interdependencia ma elérte azt a mértéket, amikor a nemzetközi jog szuverenitásfogalma átértékelésre szorul. Mindez elméleti fejtegetésnek tűnhet, de nem hiányozhat a magyar külpolitikai gondolkodás premisszái közül. A külpolitikai céljaink megfogalmazásánál, de a nemzetközi érintkezés óhajtott szabályaiban sem hagyható figyelmen kívül, hogy a szabályzandó ügyek közül melyek tartoznak az állam kompetenciájába, és melyek megoldása igényel szélesebb instanciát. A mai világban nem lehetséges humánus rendszer a kompetenciák hierarchiája nélkül. Nézetem szerint a lehető legtöbb ügyben - mindenben, ami mások sérelme nélkül megoldható - az egyén, illetve a család maga kell, hogy legyen kompetens, azt is mondhatnám szuverén. Ezt követi a (községi, városi, megyei) önkormányzat, majd az állam, majd az integráció, amelybe az állam tartozik, majd a kontinens (esetünkben Európa), majd a világ egésze (melyet jogilag megtestesít az ENSZ és számos globális szakosított szervezet). A különböző ügyekben, életviszonylatokban ezen instanciák valamelyike kompetens. Megszoktuk, hogy a kompetenciák elosztásában az állam központi helyet foglal el, az állam ad át egyes kompetenciákat lefelé, másokról - hatékonyabb megoldásuk érdekében, vagy kényszer hatására - lemond felfelé. Ez a szemlélet azonban változik. Egyrészt teret nyer az állami omnipotencia korlátozása, amikor az állam vállalja az emberi és polgári jogok tiszteletben tartását, ezzel mintegy elismerve az egyén, a polgár szuverenitását, másrészt egyes államszövetségekben és szövetséges államokban már kétségessé válik, hogy ki a reziduális - vagyis másra kifejezetten át nem ruházott - jogok tulajdonosa. Ennek a magyar külpolitika partnerkapcsolatai szempontjából is növekvő a relevanciája. De az sem egyértelmű többé, hogy külpolitikát kizárólag az állam csinálna erre hivatott szervei: a parlament, a kormány, a külügyminisztérium útján. (Arról most ne is beszéljünk, hogy nem egy - nem is jelentéktelen - országban bizonytalansági tényező a külpolitika művelésének megoszlása a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között. Nem is szólva arról, amikor a külpolitikába a jogszolgáltató ágazat is beleszól egyes külpolitikai aktusok kriminalizálásával, vagy akár nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségek figyelmen kívül hagyásával.) A nemzetközi kapcsolatok mind szélesebb területén válnak azok alanyaivá önkormányzatok, az állampolgárok különböző célú tömörülései, pártok. Elmosódik a határ a nemzetközi közjog (az államok joga) és a nemzetközi magánjog alanyai között. Ez a folyamat nem egyenletes. Nálunk az állam kizárólagos külpolitikai jogosultságának erodálódása viszonylag későn kezdődött, de azt hiszem, hogy üdvözölnünk kell és elő kell segítenünk, mert többnyire társadalmunk előnyére szolgálnak azok a kapcsolatok, amelyekben államunk viszonylagos gyengesége - más államokhoz képest - nem ütközik ki. Mégis, a külpolitika fő letéteményese a magyar állam, és ha külpolitikáról beszélünk, annak külpolitikai tevékenységére - vagy annak hiányára - gondolunk. Vegyük szemügyre, milyen célok szolgálatát várjuk el a magyar külpolitikától. Szerencsére, vagy remélhetőleg, túl vagyunk azon a korszakon, amikor külpolitikánk meghirdetett célrendszerében első helyen szerepelt a proletár internacionalizmus szolgálata, amelynek minden egyéb alárendeltetett. Ma már a nemzeti célok állnak az első helyen, és ez helyesen van így. Vajon nemzeti egoizmust jelent-e ez? Meggyőződésem, 35
