Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 1. szám - Rathmanné Tury Mária: Ausztria-Kisállami külpolitikai stratégia, lehetőségek és változatok
végzett koordinátori munkával (az 5 munkacsoportban a semleges országok 1-1 képviselőjének jutott az a szerep, hogy kompromisszumokat keressenek és a szerkesztő munka során konszenzusképes javaslatokat tegyenek) a semleges országok csoportja hasznos munkát végzett, s a kialakított szereposztás szerint szinte nélkülözhetetlen része lett a konferenciafolyamatnak. Ugyanakkor a semleges országok közös álláspontjának kialakítása nagy nehézségekkel járt. Osztrák megítélés szerint „az N-f-N-államok biztonsági érdekei a katonai szférában nem mindig konvergálnak. A különböző helyzet, a különböző fenyegetettségképek, valamint az össze nem vethető nagyságrend nehezen voltak közös nevezőre hozhatók.”23 Az 1984. március 9-i közös javaslat nehéz kompromisszumok árán született meg az N-j-N-csoportban. (Akkor még nem szánták közvetítő javaslatnak.) Lényege: a bizalomerősítő intézkedések kötelező volta és ellenőrizhetősége. De nem került a javaslatba sem a jugoszláv kezdeményezés (amely csökkentett fegyverzetű övezetek kialakítását célozta), sem a svéd javaslat (amely atomfegyvermentes övezetek kialakítására irányult). Majd miután — elhúzódó tárgyalásokon, több forduló után — a NATO és a Varsói Szerződés pontosította javaslatait, az N-f-N-államok 1985. november 15-én benyújtották átdolgozott javaslatukat, amely a bizalomerősítő intézkedések részletei mellett egyaránt tartalmazta az erőszakról való lemondás deklarálását (amit addig a NATO nem fogadott el) és az emberi jogok kérdéseit is (amit addig a VSZ vitatott). Az N-f-N-álláspont (amit nem neveztek közvetítő javaslatnak) új lendületet adott a tárgyalásoknak, és ténylegesen közvetítőként működött. A stockholmi konferencián a résztvevők a bizalomerősítő intézkedések egész sorában egyeztek meg24, s bár a mandátuma szerint a „második lépcsőben” esedékes leszerelési tárgyalásokra nem került sor a konferencia időtartama alatt, a bécsi utótalálkozónak adta át azt a feladatot, hogy a leszerelési tárgyalások kereteit kialakítsa. Az osztrák külügyi vezetés értékelése szerint: „A stockholmi megegyezés, mint az első multilaterális kelet—nyugati egyezmény a biztonságpolitika területén a nyolcvanas években, nagy politikai jelentőségű. Megerősíti annak a törekvésnek a helyességét, hogy biztonságpolitikai kérdéseket összeurópai keretben kell kezelni, és megteremteni a további előrehaladás előfeltételeit a bizalomerősítésben és a fegyverzetellenőrzésben.” A helyi ellenőrzésről első ízben kötött megállapodást áttörésnek minősítették. Ausztria számára a stockholmi konferencia „az első részvételi alkalmat jelentette a katonai biztonságról folyó tárgyalásokon. Ez Ausztria és a többi semleges állam számára, s úgyszintén a szövetségi rendszerek számára is, fontos tanulási folyamat volt a biztonsági érdekek 52
