Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 1. szám - Aczél Endre: A "thatcherizmus" a harmadik szakaszban
hálót” akarja szélesíteni, bűnösnek mondják egy olyan rendszer életre- hívásában, amelyben a segélyekből jobban meg lehetett élni, mint munkavállalásból; ha nagyarányú pénzügyi beavatkozást sürget a gazdaságba, megvádolják, hogy ezt csak fokozott elvonásokkal, jövedelemkoncentrációval érheti el, ráadásul a reflációval az inflációt gerjeszti stb. Ezen a ponton ismételten utalni kell a brit valóságra, a politikai és gazdasági fejlődésnek arra az alapösszefüggésére, hogy Margaret Thatcher nem csupán saját, azaz konzervatív párti elődeinek menedzselési modelljét likvidálta, hanem a Munkáspártét is, tudniillik ezt a modellt két- párti hagyomány, kétpárti konszenzus hozta létre. Ehhez visszatérni nem lehet. A Munkáspárt most már évek óta nem tudja, milyen alternatívát állítson szembe a „thatcherizmussal”. Ügy tűnik, nincsen stratégiája, csupán sodródik az eseményekkel, és érvényesülési terepet csak ott talál magának, ahol a kormányzó konzervatívok — Mrs. Thatcher és miniszterei — taktikai hibát követnek el. Apró ügyekben a pártnak van tekintélye, de mihelyt az ellenfél felismeri a korrekció szükségességét, és haladéktalanul cselekszik is — mint mondjuk a minap az állami Egészségügyi Szolgálat költségvetése vagy a kórházi nővérfizetések dolgában történt — kénytelen visszavonulni. Egészen természetesen a „thatcherizmus” hatása keresendő abban, hogy a Munkáspárt vezetése — az 1987-es választási vereség óta különösen — jobbratolódott, azaz a racionalitás ügyét próbálja felkarolni saját baloldalával, a még mindig a szakszervezeti hatalomra, az osztálypolitikára és a rendszerrel szembeni totális oppozícióra hivatkozó baloldallal szemben. A brit közvélemény jelentős hányada rokonszenvvel szemléli ugyan ezt az elmozdulást a jobboldal felé, ám ez pártpolitikai szempontból semmiképpen sem lehet kifizetődő, minthogy egyszerű visz- szatükröződése annak a folyamatnak, amely magában a hatalomban végbemegy. A tiszta — elsősorban gazdasági — racionalitás szempontjából a Thatcher-kormány(ok) teljesítménye jobb és meggyőzőbb, mint amit a Munkáspárt felmutathat vagy ígérhet — és a hitele is nagyobb. (Hogyan is ne lenne? Az utolsó nagy csatában például, amelyet a Munkáspárt bázisaként funkcionáló szakszervezetek a nyomdaipar és a sajtó megújítása ellenében, szűkös anyagi érdekeik védelmében megvívtak, jelképes módon szenvedett vereséget a visszahúzó irracionalitás a korszerűség parancsolta racionalitással szemben. Ráadásul a nyomda- és lap tulajdonosok megtalálták azt a szakszervezetet, amely hajlandó volt felmondani a szakmai szolidaritást és sztrájkmentes kollektív szerződést kötni a munkáltatókkal.) Szorosan ide tartozik, hogy M. Thatcher kezdettől fogva el akarta 37
