Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 1. szám - Aczél Endre: A "thatcherizmus" a harmadik szakaszban
hitetni a szakszervezetekről, hogy „őskövületek”, hogy a megújulás fékjei, ha nem épp akadályai, s e szervezetek — minden történelmi tapasztalatuk ellenére — voltak olyan éretlenek, hogy besétáljanak a csapdába. A velük szemben hozott korlátozó törvényeknek, a bányász-sztrájk után tapasztalt belső meghasonlottságuknak, a szolidaritás szinte teljes eróziójának is köszönhető, hogy a brit foglalkoztatottak szervezettsége a 80-as évek végére 40 százalékra csökkent, holott már a Thatcher-kor- szak kezdetén mért 54 százalék is majdnem katasztrófának minősült. Talán nem mellőzhető adalék a helyzethez, hogy Margaret Thatcher a maga kiváló politikai érzékével és ösztönével ráérzett a szakszervezeti mozgalom világszerte meglévő dilemmáira, nevezetesen arra, hogy e szervezetek a politikai modernizáció folytán sem Keleten, sem Nyugaton nem érzik pontosan a helyüket, a szerepüket és a küldetésüket; nem mutathatók ki vegytisztán azok az elkülönült érdekek, amelyeket artikulálniuk kell(ene). Fentebb utalás történt rá, hogy a történelmi szerencse néha alaposan a kezére játszott Margaret Thatcher miniszterelnöknek. Különösen így volt ez 1983-ban, amikor az általa alkalmazott gazdasági kúrának csak a hátrányos következményei voltak érezhetők, a Munkáspárt viszont nem tudott méltó ellenfelet felvonultatni a választásokon; és segítette a konzervatívokat a falklandi háború nyomán feltört nacionalista szenvedély-hullám is. Az eredmény választási győzelem lett. Ugyanezt a szerencsét kell látni abban a tényben is, hogy a Munkáspárt és a Konzervatív Párt között elhelyezkedő középpártok felvirágzása és az, amit meghirdettek: a kétpárti brit hagyomány megtörése mindössze fél évtizeden át bizonyult életképesnek. A liberálisok és a szociáldemokraták Pártszövetsége az 1987. évi választások után szabályosan szétesett, egyrészt a gyatra eredmény, de sokkal inkább ennek kiváltó oka, a pártvezérek elképesztő személyi rivalizálása miatt. Különösen a szociáldemokrata vezér, dr. David Owen volt az, aki semmilyen erőátcsoportosítással nem tudott megbékélni, amíg az nem az ő nevét viselte; ilyenformán inkább feláldozta saját pártjának (SDP) az egységét, semminthogy a személye háttérbe szoruljon. Ez az előre nem látható fordulat, párosulva ugyanazzal a perspektíva-szűkével, amelyet már a Munkáspárt esetében is erőteljesen hangsúlyozni kellett, a jelentéktelenségbe taszította a középpártokat, noha korábban úgy látszott, hogy ezeknek jó esélye kínálkozik arra, hogy leszakítsák a konzervatív baloldalt és — talán — a munkáspárti jobboldalt is, centrista tömörülést hozva ezzel létre a brit politikai élet színpadán. A helyzet úgy alakult, hogy ezekben a hónapokban a brit politikában legfeljebb az megy eseményszámba, ha kormányzati oldalon kisebb 38
