Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 2. szám - Szász Zoltán: A magyar-román közös múlt történetéből
háború tényleges előkészítéséhez. A nemzetközi helyzet végül is nem adott erre alkalmat, de az együttműködési kísérletek még évekig ismétlődtek. Az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezés újabb fordulatot hozott a román-magyar kapcsolatokban. Magyarország félig önálló része lett a Habsburg nagyhatalomnak. Románia viszont kis államként maradt két nagyhatalom: Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia közé szorítva, s még egy évtizedet várnia kellett az oszmán függőség formai lerázására. A Monarchia és Románia viszonya évtizedeken át jó volt, az időnkénti konfliktusok nem lépték túl két független állam együttműködési zavarainak szokásos mértékét. 1883-ban Románia titkos szerződéssel csatlakozott az osztrák-magyar-német-olasz hármasszövetséghez, amely biztonságot nyújtott számára a balkáni hegemóniára törekvő, erős Oroszország ellenében. Az államközi kapcsolatokat csak szerény mértékben árnyékolta be az erdélyi románok helyzetének kérdése. Románia társadalma természetes rokonszenwel viseltetett az erdélyi testvérek iránt, támogatást is nyújtott kulturális, néha még politikai tevékenységükhöz is, de maga a román állam nem volt abban a helyzetben, hogy az erdélyi románok érdekében hatékonyan fellépjen, s még kevésbé, hogy Magyarországgal szemben területi követeléseket támaszthasson. Az erdélyi románok az 1867. évi kiegyezés nyomán ugyancsak teljesen új helyzetbe kerültek. A gazdasági élet fellendülése felgyorsította társadalmuk, kultúrájuk és politikai életük fejlődését. Új értelmiségi-polgári réteg emelkedett ki soraikból, a kor liberális jogfelfogása nem akadályozta gazdasági-társadalmi tevékenységüket. Igen széles körű volt a sajtó- és gyülekezési szabadság, a két román egyház (az ortodox és a görög katolikus) valóságos autonómiát élvezett, és nemzeti szellemű iskolahálózatot tartott fenn, rendszeres államsegélyben részesült. Az alkotmányosság, jogbiztonság és a magántulajdon szentségére épülő berendezkedés így hasznos volt nekik is. Az 1868. évi nemzetiségi törvény széles körű nyelvhasználati jogokat engedélyezett. A románok vezető rétege számára mégis nehezen elfogadhatóvá tette a dualista rezsimet, hogy az felszámolta Erdély autonómiáját (ezzel az Erdélyben többséget alkotó románság egy nagy ország 16 százaléknyi kisebbségévé minősült át), s politikai szempontból nem ismerte el külön nemzetnek a románokat, hanem mindenkit besorolt a „magyar politikai nemzet“ fogalma alá. Megkezdődött „a magyar nemzetállam kiépítése“. Az államapparátus fejlesztése során - bár mindig voltak román tisztviselők is - nagy mértékben mellőzték a román értelmiségieket. Idővel hozzákezdtek az iskolai magyarosításhoz, ami abban a korban jórészt a magyar nyelv kötelező oktatását jelentette. Az állam nem állított fel román iskolákat, a román egyházak pedig még államsegéllyel sem tudták a valós szükségleteket kielégíteni, amin nem változtat az a tény sem, hogy a magyar állambeli románok körében valamivel kisebb volt az analfabétizmus, mint Romániában. Az iskolai magyarosítás a századforduló után erősödött, bár hatékony sohasem lett: 1880-ban a magyar állambeli románok 5,7 százaléka, s 1910-ben is csak 12,7 százaléka tudott magyarul. 7
