Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 2. szám - Szász Zoltán: A magyar-román közös múlt történetéből
havasalföldi Mihai Viteazul vajda oszmánellenes függetlenségi harcához Erdély jelentős katonai támogatást nyújtott. Ez az együttműködés viszont hamarosan összetűzésekbe torkollt, amikor a vajda az erdélyi trónváltozást arra használta fel, hogy elfoglalja Erdélyt is. Mihai rövid erdélyi uralma (1600) idején a Habsburg-magyar-román hatalmi konfliktusban az etnikai ellentétek korai halvány jelei ugyan felbukkantak, ezekből azonban politikai ideológia nem alakult ki. A 17. század első felében, amelyet az emlékezet az önálló Erdély aranykorának tart, a román vajdák és az erdélyi magyar fejedelmek (Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György) kapcsolata stabilabbá vált, s az utóbbiak, mint erősebbik fél, időnként már a három ország egyesítésének terveit kovácsolták. Ezek a magyar „Dácia királyság“-tervek persze csak vágyak maradhattak, az erdélyi fejedelemnek be kellett érnie azzal, hogy a moldvai és főleg a havasalföldi trónviszályokat csendesítse, a két ország belső stabilitását erősítgesse. Ennek is része volt abban, hogy a két román ország ekkor, az oszmán függőség ellenére, gazdasági és kulturális felvirágzáson ment át. Erdélyben pedig az ortodoxia, a katolicizmus, a reformáció lutheri, kálvini és antitrinitárius ágának találkozása (a vallási türelem jegyében) a magyar és a szász művelődés felvirágoztatása mellett, hozzájárult a román egyházi művelődés fejlődéséhez, korszerűsödéséhez is. A század végén a Habsburgok - össz-európai segítséggel - felszabadították az egész Kárpátmedencét, így Erdélyt is az oszmán szuverenitás alól, s ezzel a régi magyar államiság, ha nem is a régi formában, Habsburg-fennhatóság alatt helyreállt. A két román fejedelemség viszont megmaradt a török függőségben, ami ráadásul a korábbinál is súlyosabbá vált. Erdély megszűnt nemzetközi politikai tényező lenni, a magyarság kapcsolatai a román államokkal meggyengültek. A 18. század fordulópont az erdélyi románság történetében is. A 17- 18. század nagy népmozgásai keretében ekkor került Erdélyben számbeli többségbe a román etnikum, s a Habsburg-ellenreformáció megteremti az ortodox románság egy részéből a görög katolikus román egyházat (1697, 1701). Kialakulását késleltette II. Rákóczi Ferenc Habsburg-ellenes szabadságharca (1703-1711), amelyet sok román is támogatott, s a magyar emigránsok egy időre Havasalföldön találtak menedéket. Az első nagy görög katolikus püspök, Inochentie Micu-Klein alakította ki Erdélyben - a magyar humanisták nyomán - a románok római eredetének tanát, s használta fel politikai fegyverként az 1730-40-es években a román papság, értelmiség, nemesség rendi típusú jogszerző harcában. Az elkövetkező évtizedekben a románok külön „rendi nemzetként“ való elismertetéséért folyó küzdelem részeként dolgozta ki az ún. erdélyi triász (Samuil Micu-Klein, Gh. $incai és Petru Maior - mindhárman a budai királyi magyar egyetemi nyomda cenzorai) most már részleteiben is a rómairomán kontinuitás tanát. E tan - azóta dák elemmel bővítve - egyik meghatározó része a román nemzettudatnak, s azóta is politikai és tudományos viták tárgya. Közben az udvar Erdélyben létrehozott a székely mellett 5
