Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 1. szám - KÜLFÖLDI SZAKÉRTŐK FÓRUMA - Garadzsa V.: Együttműködés és etika a nukleáris évszázadban
gok és népek, egymás ellen harcoló világrendszerek, különböző társadalmi osztályokhoz és csoportokhoz tartozó emberek alkotják, akiknek céljai és érdekei sok tekintetben eltérőek, sőt néha egyenesen ellentétesek. A történelem dialektikája fejeződik ki abban, hogy a globális problémák, miközben koncentrálódik bennük a modern civilizáció valamennyi ellentmondása, egyúttal kifejezésre is juttatják az emberiség egységét, az egész emberiség sorsát érintők lévén e problémák. A történelem során először éppen a globális problémák léte változtatja át az „összemberi érdekeket” egyfajta absztrakcióból konkrét, érzékelhető realitássá. A tudomány feladata az, hogy kidolgozza a globális problémák megoldásának hatékony stratégiáját. A kérdés abban áll: vajon az emberek képesek-e alárendelni különféle érdekeiket a közösnek, s meg tudják-e találni a közös célok eléréséhez szükséges együttműködés módszereit? A jelenlegi világfejlődés ebben a tekintetben nagyon szigorú követelményeket támaszt a külpolitikával, az egyes államok és népek gazdasági és társadalmi tevékenységével, a társadalom szellemi érettségével szemben. „A XX. század utolsó évtizedei bolygónk népei elé nehéz és éles problémákat állítottak. A legsürgetőbb általános emberi feladatok megoldása igényének a népeket együttműködésre kell serkentenie, hogy kibontakozhassanak az emberiség önfennmaradásának tendenciái. A világfejlődés menete meg fogja teremteni az ehhez szükséges anyagi, szociális és politikai előfeltételeket.” (M. Gorbacsov) Manapság történelmi próbatétel előtt áll a társadalom erkölcsi érettsége is. Lehetséges az is, hogy a próbatétel nagyobb mértékű, mint a társadalom kollektív értelmének cselekvőképessége, ha tekintetbe vesszük, hogy az ember technikai hatalmának növekedése meghaladja szociális érettségének növekedését. A tapasztalatok azt igazolják, hogy mind ez idáig sem a józan ész, sem az önfenntartási ösztön, sem pedig a pusztulástól való félelem nem volt képes elégséges hatékonysággal visszatartani az emberiséget az olyan tettektől, amelyek kárára voltak, sőt halálosan veszélyesnek bizonyultak. A szociális taszítás erői nyilvánvalóan domináltak, a háború a konfliktusok megoldása törvényes módszerének számított, amellyel az erkölcsi érzék is megbékélt. Lehet-e a jelenlegi új helyzetben számítani a meglévő mechanizmusokra a globális problémák megoldása útjainak keresésében, amikor határtalanul megnőtt annak a kockázata, hogy túllépjük az ökológiai parancs által engedélyezett határokat? Vajon a félelem-e az az erő, amely elégséges a nukleáris háború kitörésének megelőzéséhez? Segítenek-e vajon egy ilyen lépés ésszerűtlenségének bizonyítékai? Bár még nem teljes mértékben, de az emberiség manapság kezdi felfogni, milyen veszéllyel került szembe. A 80-as évek eleje óta meggyőző érvek sora bizonyítja, hogy egy 165
