Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)

1989 / 1. szám - KATONAPOLITIKAI KÉRDÉSEK - Dunay Pál: Törekvések az atomfegyverek-kísérletek korlátozására (1958-1988)

zottan elutasította, mivel az Egyesült Államok az 1950-es évek második felétől egyre nagyobb számban hajtott végre föld alatti kísérleteket, míg a szovjet atomfegyver fejlesztés még a légköri robbantásoktól függött.9

A Szovjetunió 1963 júliusában jelentette be, hogy csak a föld alatti kísérleti robbantásokat nem tiltó megállapodást — vagyis részleges atomcsendet — tart elfogadhatónak. Ennek a módosulásnak feltehetően az volt az oka, hogy a nukleáris technika fejlettsége olyan szintet ért el, ami nél- külözhetővé tette a légköri kísérleteket és a rövid időn belüli áttörést a föld alattiakra. Az adatok legalábbis ezt látszanak igazolni. A szerződés 1963. augusztus 5-i megkötése után ugyanis az év végéig a Szovjetunió egyetlen föld alatti kísérletet sem hajtott végre, a következő négy évben (1964—1967) azonban számuk folyamatosan növekedett, 6, 9, 15, illetve 17 volt.

Az ellenőrzési akadály így elhárult az útból és a légköri, a világűrbeli és a víz alatti nukleáris robbantásokat tiltó egyezményt megkötötték a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői. A föld alatti robbantásokat csak annyiban korlátozták, hogy az nem okozhat ,,az azt végrehajtó állam joghatósága vagy ellenőrzése alá tartozó területen kívül radioaktív lecsapódást.”10 A szerződést a világnak a radioaktivitás fokozódása miatt aggódó közvéleménye örömmel fogadta, hiszen az egyrészt kiküszöbölte a nemzetközi környezetkárosítás veszélyét, másrészt nem egészen egy évvel a kubai válság után azt bizonyította, hogy van perspektívája a szovjet—amerikai és általánosabban a kelet—nyugati együttműködésnek.

A szerződésnek azonban súlyos fogyatékosságai voltak és vannak. J. Kennedy, az Egyesült Államok akkori elnöke erről így nyilatkozott: A szerződés „nem csökkenti a nukleáris fegyverkészleteket, nem állítja meg az atomfegyverek előállítását és nem korlátozza azok használatát háború idején.”11 Másodsorban pedig teljes tilalom hiányában a szerződés nem szab gátat a vezető hatalmak példájának erejével az atomfegyverek terjedésének, vagyis annak, hogy más államok is kifejlesszenek és kikísérletezzenek atomfegyvert. Végül, de nem utolsósorban, ma már — több mint negyedszázaddal a atomcsend szerződés megkötése után — tudjuk, hogy az államok nehezen visszatérő alkalmat mulasztottak el a teljes atomcsend létrehozására. Talán erre ébredt rá Eisenhower amerikai elnök is, amikor „csak hivatali idejének lejárta után ismerte fel és jelentette ki, hogy legnagyobb hibája az volt, hogy nem sikerült közös megegyezéssel megvalósítania az átfogó atomcsendet.”12

A fegyverzetkorlátozási folyamat ezt követően más irányt vett: a nagyhatalmak nem törekedtek az átfogó atomcsend egyezmény megkötésére. Szovjet—amerikai viszonylatban erre a kérdésre a hetvenes évek köze112