Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 1. szám - Réti György: Az Olasz Szocialista Párt külpolitikájának fő irányai a Craxi-kormány alatt és után (1983-1988)
A kezdeményezést Budapesten ismertető Szűrös Mátyás kilátásba helyezte korábbi konzultációk tartását más pártok bevonásával.45 Több előzetes szakértői megbeszélés után 1988 júniusában Helsinkiben tartottak tanácskozást a hárompárti kezdeményezés elindítói. Erre már meghívták a három ország más politikai szervezeteit is. (Olasz részről az OSZP-n kívül képviseltette magát az OKP és a KDP is.) A tanácskozáson többen is szorgalmazták olyan kompromisszum létrehozását, amelynek eredményeként nem kerül sor a spanyolországi F—16-os vadászbombázók áttelepítésére Olaszországba. 1988. június 4-én ugyanis az olasz kormány egyhangúlag elfogadta a NATO kérését a 79 amerikai vadászbombázó befogadására. Bár a döntéshez a kormány szocialista párti miniszterei is hozzájárultak, De Michelis szocialista miniszterelnökhelyettes hozzáfűzte: pártja reméli, hogy a Varsói Szerződés és a NATO megállapodásra jut az F—16-osok sorsáról, és így nem lesz szükség azok áthelyezésére.46 Az F—16-osok áttelepítésének tervét bírálta az a Lelio Lagorio, aki honvédelmi miniszterként fontos szerepet játszott az „eurorakéták” itáliai telepítésében. A Képviselőház Hadügyi Bizottságának szocialista elnöke szerint a 79 gép áttelepítése „nem pusztán logisztikai lépés, hanem alaposan megfontolt, kiszámított katonapolitikai döntés, amelynek célja előnyök biztosítása a nyugati szövetségi rendszer számára”.47 összefoglaló Tanulmányunkban az Olasz Szocialista Párt külpolitikája alapvetően Bettino Craxi és hívei külpolitikai iámyvonalaként jelent meg. Ez csak annak a ténynek a tükröződése, hogy az elmúlt évtizedben a párt nagyhatalmú és kiemelkedő képességű vezetője, megszüntetve a különböző frakciókat, konszenzust hozott létre a legfontosabb bel- és külpolitikai kérdéseket illetően. A Craxi-kormány külpolitikai tevékenységében — és az OSZP külpolitikai állásfoglalásaiban is — meghatározó tényező a lojalitás az Egyesült Államokhoz és a NATO-hoz, de ez a korábbi időszakhoz képest árnyaltabbá vált és törekedett a nagyobb önállóságra. Az OSZP külpolitikája — akárcsak az egész olasz külpolitika — a 80-as években jelentős mértékben aktivizálódott, és már nemcsak a legerősebb atlanti és az erősebb nyugat-európai szövetségesek döntéseinek elfogadására szorítkozott. Ugyanakkor megállapítható, hogy az OSZP és Olaszország nemzetközi politikája az esetek többségében nem a világpolitika eseményeit előrelátó tervezés eredménye volt (például Comiso, Közel-Kelet, a leszerelés kérdései stb.), hanem azok bekövetkezésére reagált. 105
