Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 1. szám - Demus László: A magyar külpolitika hozzájárulása az európai biztonság és együttműködés folyamatához
talatai pontos és időszerű tanulságokkal szolgálnak a fenti kérdésekre vonatkozóan. A legfontosabb az, hogy a szovjet hatalom, fennállásának első pillanatától kezdve, a szocialista-tőkés gazdasági verseny, kereskedelmi, politikai kapcsolatépítés kibontakoztatását, fejlesztését szorgalmazta, azt tartotta és tartja a békés egymás mellett élés egyik motorjának, a béke alapvető biztosítékának. Soha sem törekedett bezárkózásra, befelé fordulásra. A hét évtizedes gyakorlat logikájával is ellentétes volt a szovjet külpolitika megtorpanása, passzivitása a 80-as évek elején. Az elmúlt egy-másfél év szovjet külpolitikája, a megújult szovjet kezdeményezőkészség, a javaslatokban testet öltő új gondolkodás mutatja a visszatérést a lenini alapokhoz. Különösen fontos a kelet—nyugati párbeszéd, a kapcsolatépítés a nukleáris korszakban, az emberiség létét fenyegető globális veszélyek időszakában. A nukleáris kor jellege megköveteli a politikai érintkezések folytatását, fokozását, különösen a feszültségekkel terhes időszakokban. A régi hagyományos gondolkodást tükrözte az a nézet, amely a diplomáciai tárgyalásokat, magas szintű látogatásokat elsősorban protokolláris, a kapcsolatok hivatalosságát, illetőleg hőfokát jelképező aktusoknak tekintette, s a kapcsolatok megszakítását, látogatások lemondását a partner iránti rosszallás vagy elégedetlenség legjobb kifejezési formájának tartotta. A napjainkra ismét széles alapokra helyeződött, a problémák kezelésére irányuló kelet—nyugati párbeszéd elavulttá teszi a klasszikus diplomáciai reflexeket, amelyeket a magyar külpolitikai gondolkodás már a 80-as évek elején meghaladott. A magyar külpolitika a kis és közepes országok szerepével és lehetőségeivel kapcsolatos kérdést is egyértelműen eldöntötte a 80-as évek elején kifejtett tevékenységével. Alapelvnek fogadta el, hogy az enyhülés megőrzésében, a nemzetközi feszültség csökkentésére irányuló közös összefogásban, a kelet—nyugati kapcsolatok elmélyítésében, végső soron a nukleáris háború megakadályozásában a kis és nagy országoknak egyforma a felelősségük — a felelősség oszthatatlan. Természetes azonban, hogy nagyságrendjüktől és fejlettségi szintjüktől függően eltérőek az államok politikaformáló képességei és lehetőségei. A magyar diplomácia a korábbi gondolkodási sémákkal szakítva, másként ítéli meg az ún. differenciálási politikát is, mint a korábbi évtizedekben. A hidegháború korszakában a szocialista országok közti differenciálás egyértelműen negatív töltésű nyugati törekvés hordozója volt, ebben az időszakban a tömbszemlélet uralkodott mindkét oldalon, s ez az árnyalatnyi eltéréseket sem tűrte el a tömbökön belül. A kelet—nyugati kapcsolatok először óvatos, aztán bátrabb nekilendülése, a két- és több oldalú együttműködés gyakorlati kibővülése azonban 41
