Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 1. szám - Demus László: A magyar külpolitika hozzájárulása az európai biztonság és együttműködés folyamatához
lenne mit tenni és javítani. Kölcsönösen beszélnünk kell egymásról, az eredményekről és a hiányosságokról, mert csakis az ilyenfajta párbeszéd, az így kiegyensúlyozott véleménycsere biztosíthatja a jobb feltételeket a helsinki záróokmányban a vállalt kötelezettségek egyoldalú végrehajtásához minden együttműködési területen. * * • A magyar külpolitikai tevékenység eszköztárában a helsinki záróokmány kétoldalú keretekben történő végrehajtása igen hasznosnak és gyümölcsözőnek bizonyult. A záróokmány és az azt követően Madridban elfogadott záródokumentum, tehát az EBEÉ folyamat sokoldalú kereteiben kidolgozott együttműködési javaslatok és ajánlások, a gyakorlatban megvalósítva a kétoldalú kapcsolatrendszerekben válhatnak az összeurópai együttműködés reáfls értékévé, stabilizáló és az államok közötti bizalmat erősítő tényezővé. A helsinki folyamat és a kelet—nyugati kétoldalú kapcsolatok összefonódásának s pozitív egymásrahatásának elősegítése a magyar diplomácia tudatos és folyamatos célja volt és maradt. A legmagasabb és a magas szintű politikai eszmecserék és tárgyalások napirendjének a helsinki csúcsértekezlet óta állandó témájává vált az európai biztonság és együttműködés folyamatával, a záróokmány végrehajtásával összefüggő kérdések megvitatása. Helsinki szellemének a kétoldalú kapcsolatokban való gyakorlati érvényesítése elősegítette külpolitikai célkitűzéseink teljesebb érvényesítését, a legtöbb nyugati partnerünkkel a kapcsolataink erősítését, és új, gazdagabb tartalommal való megtöltését. Érzékletes bizonyítéka e megállapítás érvényének az a tény, hogy 1984 folyamán, amikor a kelet—nyugati viszonylatban előre eltervezett magas szintű látogatásokat sorra lemondták vagy elhalasztották, és az európai légkör feszültebbé vált, mi bíztunk a párbeszéd létjogosultságában és feszültségcsökkentő erejében. S nem csalatkoztunk meggyőződésünkben. Emlékezetes, hogy akkoriban a brit, az olasz, a nyugatnémet, a belga és a finn kormányfő kereste fel Magyarországot, Kádár János pedig Párizsba látogatott. Aztán a feszültség is hamarosan alábbhagyott. Ez az időszak és meghozott döntéseink beigazolódása egyben a magyar külpolitikai gondolkodás legutóbbi évtizedekben végbement evolúcióját és korszerűvé válását is jelezte. Ugyanakkor joggal vetődtek fel általánosabb érvényű kérdések is. Így például az az elvi jellegű, ám komoly gyakorlati következményekkel járó kérdés, hogy vajon az egyes országok közötti bilaterális kapcsolatok fejlesztése lehetséges-e akkor is, ha a kelet—nyugati viszony alakulására döntő befolyással bíró szovjet—amerikai kapcsolatok negatív tendenciájúak, a feszültségnövekedés irányába hatnak? E kérdés másik vonatkozása úgy fogalmazható meg, vajon mit tehetnek Kelet és a Nyugat kis országai az 39
