Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 3. szám - Kollár Nóra: A Szovjetunió Amerika-politikája a 80-as években
politika nyelvén fogalmazva: a két nagyhatalom nem engedheti meg magának a konfrontációt, mert az nem érdeke, ahogyan a világ országai többségének sem az, így értelmetlen folytatni a fegyverkezési versenyt, amiből logikusan következik a leszerelés és a kapcsolatok normalizálásának szükségessége. Logikusan igen, de vajon ténylegesen is? A 80-as évek sajátossága, hogy az új politikai gondolkodás igényének tudatosulása a Szovjetunióban következett be, amely „az elmúlt 40 évben a nemzetközi kapcsolatok passzív alanya volt, csak reagált az Egyesült Államok lépéseire. Ez vonatkozott a biztonság kérdéseire is. A helyzet most változott, jelenleg a Szovjetunió a kezdeményező fél.”3 Az új politikai gondolkodás jelei egyébként az Egyesült Államokban is kezdenek mutatkozni, bár erre egy tekintélyes szovjet folyóirat hívja fel a figyelmet.4 A szovjet külpolitika fő irányai a 80-as évek első felében A 80-as évek elején a nemzetközi viszonyok jelentősen rosszabbodtak. Ezért az új helyzetért a felelősséget a Szovjetunióban egyértelműen az Egyesült Államokra és a NATO-országokra hárították, hangsúlyozva, hogy céljuk ezzel a katonai fölény kivívása a Szovjetunió és a VSZ felett. A konfrontációs alaphelyzetet szovjet részről úgy vázolták fel, hogy a nemzetközi politikában két egymással harcot folytató irányzat érvényesül: a béke megszilárdítását, a fegyverkezési hajsza megállítását célzó és a népek jogait védő szovjet, valamint az enyhülést aláásó, a fegyverkezési hajsza fokozását és a mások ügyeibe való beavatkozást folytató amerikai politika. Ezzel párhuzamosan az amerikai külpolitika is visszatért a szovjet katonai fenyegetés növekedésének hangsúlyozására, új nyugtalanító tényezőként emelve ki a harmadik világ országaiba való fokozódó szovjet behatolást is. Ez utóbbi a regionális konfliktusokra utalt, mindenekelőtt Afganisztánra, a Közel-Keletre, a Perzsa-(Arab)-öbölre és a Karib-tenger térségére. A kibontakozó új amerikai irányvonal, a kommunistaellenes keresztes hadjárat és a lélektani háború meghirdetése fokozódó nyugtalanságot keltett a Szovjetunióban, amit az 1981-es washingtoni vezetés-váltás és annak katonai programja még inkább növelt. Az Egyesült Állmok új irányvonalát szovjet részről agresszívnak minősítették, aminek következménye a fegyverkezési hajsza fokozódása, a bizalom csökkenése és a háborús veszély növekedése lett. Az SZKP 1981-ben megtartott XXVI. kongresszusa békeprogramot hirdetett. Kiindulópontja az volt, hogy megvalósult a hadászati-stratégiai erőegyensúly a Szovjetunió és az Egyesült Államok, a VSZ és a NATO 38
