Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 3. szám - Kollár Nóra: A Szovjetunió Amerika-politikája a 80-as években
között, így a béke objektíve megőrizhető. A kongresszuson hangsúlyozták, hogy a Szovjetunió nem törekszik katonai fölény kivívására, de elfogadhatatlannak tartja a vele kapcsolatos ilyen jellegű törekvéseket és az erő pozíciójából való tárgyalásra irányuló próbálkozásokat is. A szovjet— amerikai kapcsolatok megromlását az SZKP XXVI. kongresszusának dokumentumai a SALT—2 ratifikálásának meghiúsításával és azzal magyarázták, hogy az amerikai fél egyoldalúan megszakította a fegyverzetkorlátozás egyes kérdéseiről folyó tárgyalásokat. A XXVI. kongresszuson elhangzott néhány javaslat, (a fennálló erő- egyensúly szilárdabbá tételére, a fegyverzet és haderő aszimmetriáinak felszámolására szerződésekkel és megállapodásokkal) a szovjet külpolitika és központi kérdése, a békepolitika kontinuitása jegyében bevezetője lett az 1987. decemberi szovjet—amerikai csúcstalálkozónak. Ugyancsak a folyamatosság jegyében épült be az új szovjet politikai gondolkodásba a kongresszuson felvetett tárgyalási készség a nemzetközi problémák békés úton történő rendezésére és az egyre veszélyesebb mértéket öltő fegyverkezés megállítására. A Szovjetunió minden szinten aktív párbeszédre való hajlandóságát nem korlátozta az Egyesült Államokra, hanem kiterjesztette a nyugat-európai államokra, sőt a világ valamennyi országára. Prioritást a tapasztalatokra hivatkozva a legfelsőbb szintű találkozóknak adott, és ez később — az 1985-ös fordulatot követően — igazolódott is. A XXVI. kongresszus ismételten és hangsúlyozottan aláhúzta, hogy „.. .győzelemre számítani egy nukleáris háborúban — veszélyes esztelen- ség”. Megítélésünk szerint ebből a tételből kiindulva fogalmazódott meg az ésszerű és elégséges biztonság szovjet koncepciója, amelyet az SZKP XXVII. kongresszusán konkretizáltak. Az 1981-ben megtartott kongresszuson a Szovjetuniónak a nyugateurópai országokhoz fűződő kapcsolatait lényegesen pozitívabban ítélték meg, mint a szovjet—amerikai viszonyt. Ez nemcsak abból eredt, hogy az enyhülési folyamat és az együttműködés kedvezőbben alakult az európai országokkal, hanem abból is, hogy a szovjet külpolitikában nagyobb hangsúlyt kapott az Európa felé fordulás. A 80-as évek elejének éleződő nemzetközi viszonyai közepette — érthetően — a kongresszusi dokumentumok csak a 70-es évek eredményeire hivatkozhattak. Ebből eredően úgy vélték, hogy a 80-as évek zsákutcájából kivezető út az együttműködés lehet, ami nem tekinthető „talajtalan utópiának”, és vannak bizonyos szerény eredményei. Rámutattak arra is, hogy az együttműködés a békés egymás mellett élés beigazolódott alapja, s hogy szükség van rá, az nyilvánvaló.5 Teljesen egyértelmű az is, hogy a XXVI. kongresszuson jóváhagyott 39
