Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)

1988 / 1. szám - Demus László: A magyar külpolitika hozzájárulása az európai biztonság és együttműködés folyamatához

szuverénebb és legönállóbb módon, az ország hagyományainak és fejlődési sajátosságainak legteljesebb figyelembevételével képesek a lehető legtöbbet tenni a záróokmány rendelkezéseinek megvalósításáért. Azáltal, hogy a magyar gyakorlat összhangban van a záróokmány előírásaival, sőt számos vonatkozásban túl is megy azokon, külpolitikánk semmi mással nem helyettesíthető erkölcsi és politikai hitellel rendelkezik ahhoz, hogy a két- és több oldalú végrehajtás megítélésében és megítélte- tésében bátran vállalja az észrevételeket és értékeléseket. Az, hogy hazánkban már jó ideje megteremtődtek az emberek közötti és szervezeti kapcsolatok gyakorlati feltételei, hogy folyamatosan leépültek az utazási, kapcsolattartási korlátozások, hogy a családegyesítési és humanitárius eljárási kérdéseket törvényeink méltányosan rendezik, hogy jó ideje létrejöttek és konszolidálódtak az állam és a magyarországi egyházak kapcsolatai stb., a magyar külpolitikának nagy önbizalmat ad. Hitelessé teszi egyúttal azt az álláspontunkat, hogy a bizalom és az együttműködés erősítése szempontjából kétségkívül legfontosabb katonai-biztonsági kérdések mellett a kelet—nyugati keresekedelmi, gazdasági és műszaki-tudományos kapcsolatok, de az emberi jogok és humanitárius ügyek is nagy súllyal esnek a latba.

A másik magyar tapasztalat, hogy az egyes részt vevő államokban a záróokmány ajánlásai egyoldalú intézkedések révén történő teljesítésének kérdései nem zárhatók ki a sokoldalú fórumok vitáiból, hiszen a viták a záróokmány végrehajtásáról folynak. A szuverenitásra való hivatkozás és a be nem avatkozás elvére történő utalás nem lehet indok a vita során felmerülő kérdések megválaszolása előli kitérésre. Mint ahogyan a részt vevő országokban folyó végrehajtás kérdéseinek felvetése sem szolgálhat ürügyül a belügyekbe való beavatkozáshoz, konfrontációs politikai törekvésekhez, a saját végrehajtással kapcsolatban feltett kérdések megválaszolásának megtagadásához.

Tapasztalataink azt mutatják, hogy a záróokmány teljesítése, az ezzel kapcsolatos belső gyakorlat ismertetése a sokoldalú találkozók végrehajtási vitáiban, az ezzel kapcsolatos kérdések — akár kritikai megjegyzések — konstruktív megválaszolása nemhogy sértették volna a Magyar Népköztársaság szuverenitását vagy tűrhetetlen beavatkozást jelentettek volna a magyar belügyekbe, hanem éppen ellenkezőleg: lehetőséget adtak elvi álláspontunk, törekvéseink ismertetésére és propagálására a legfontosabb együttműködési témákban.

Méltán nevezhetjük jelentőséggel bíró és konstruktív hozzájárulásnak azt a tevékenységet, amelyet a magyar küldöttek a helsinki folyamat sokoldalú találkozóin Belgrádtól kezdve kifejtettek, például a nemzetiségi kérdés és az azzal összefüggő problémák értelmezésében és kezelésében.

37