Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 3. szám - Vincze Attila: A Kínai Kommunista Párt XIII. kongresszusa: a folyamatosság és az előrelépés igénye
dés és a liberalizálás elleni küzdelemmel foglalkozott. Érthető, hogy a kongresszus a figyelmet a jövőre irányította. A feszültségek elhallgatása azonban nem jelenti azt, hogy azok a kongresszus előkészítésének vagy munkájának menetében egy csapásra megoldódtak volna. Ezt a jövő fejleményeinek megítéléséhez is figyelembe kell vennünk. A kínai korszerűsítési-, nyitási- és reformpolitikát két súlyos kihívás motiválta és tette elodázhatatlanná. Az egyik: a belső fejlődéshez elengedhetetlen megújulás. A másik: a nemzetközi politika, a világgazdaság változásaihoz való igazodás követelménye. E kettős kihívással minden szocialista országnak szembe kell néznie, de Kína esetében ezeket fölerősítette az örökölt történelmi elmaradottság és a népköztársaság időszakának tartós torzulásai. A kínai reformpolitikát kezdettől fogva komplex szemlélet és nagy lendület jellemezte. Az említett kihívások mellett ennek az volt az alapvető, sajátos oka, hogy az 1978 előtti két évtized végzetes belpolitikai kísérletei (a nagy ugrás, a kulturális forradalom) nem jelentettek folytatható előzményt, így egy rájuk alapozott politikai program meghirdetése egyszerűen lehetetlen volt. A korai, 1949—1957 közötti időszakhoz képest teljesen megváltoztak a belső és külső feltételek, ez sem jelentett közvetlenül folytatható hagyományt. Az 1960-as évek első felének — Csou En-laj és Liu Sao-csi nevéhez kötött — epizódszerű modernizációs törekvései embrionális állapotukban elvetéltek. Kínának tehát 1978-ban mindenképpen új úton, új irányba kellett elindulnia. Ennek a körülménynek nemcsak a kezdeteknél volt nagy felhajtó ereje, hanem a konzervatív visszarendeződés esélyeit később is a kritikus szint alatt tartotta. A kínai reformpolitika kb. 1985-ig tartó első szakaszának másik, nem kevésbé fontos sajátossága volt az is, hogy a körvonalazódott reformkoncepciót nyomban igyekeztek valóra váltani a reálfolyamatokban. Ennek első lépéseként a mezőgazdasági termelés szervezeti kereteit formálták át gyökeresen. Megszüntették az egyenlősítő elosztás utópisztikus szervezeteit: a nagy ugrás idején megalakított népi kommunákat,6 és a föld köztulajdonának megőrzése mellett bevezették a földek használatba adásán alapuló, családi keretek között folyó termelés rendjét. A mező- gazdaság átszervezésének és más lépéseknek — a felvásárlási árak emelésének, a szabadpiac engedélyezésének, a városokban bevezetett jövedelemnövelő intézkedéseknek — együttes hatására rohamosan megnőtt a mezőgazdasági termelés, a fizetőképes kereslet, lehetővé vált a korábbi tartós ellátási feszültségek enyhítése, a jegyrendszer csaknem teljes felszámolása. A falusi és a városi népesség túlnyomó többségének életviszonyai ugrásszerűen megjavultak.7 Mindez igen kedvező, reformbarát társadalmi közhangulatot alakított ki, amelynek hatása az előző 5
