Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 2. szám - KÜLFÖLDI SZAKÉRTŐK FÓRUMA - Klein, Jean: A nemzetközi biztonság időszerű vonatkozásairól
unió azon fáradozott, hogy biztonsági pajzsot építsen ki abban a földrajzi övezetben, amely a hitleri agresszió kiinduló bázisául szolgált; Sztálin úgy vélte, hogy ezt a célt csak akkor érheti el, ha a közép- és kelet-európai országok a szovjet mintán alapuló gazdasági és társadalmi rend létrehozását határozzák el.6 Azoknak a módszereknek a brutalitása, amelyekkel az érintett országok lakosságát a „népi demokráciák” elfogadására kényszerítették, valamint a felszabadított Európáról szóló, 1945 februárjában Jaltában elfogadott nyilatkozat elveinek a megsértése, óhatatlanul fokozta a nyugatiak félelmeit, és még inkább növelte bennük a Keletről jövő fenyegetés érzetét. Anélkül, hogy ítéletet akarnánk mondani a hidegháború eredetéért és kibontakozásáért viselt felelősség kérdésében, vagy ismételten felidéznénk az eseményeknek azt a láncolatát, amely „a világ felosztásához” vezetett,7 annyit egyértelműen megállapíthatunk, hogy az NSZK újrafelfegyverzését lehetővé tevő párizsi szerződések ratifikálása és a Varsói Szerződés Szervezetének ezzel csaknem egy időben, 1955 májusában történt megalakítása szentesítette Európa befolyási övezetekre való felosztását. Mindenesetre ettől az időtől fogva kontinensünkön a biztonság intézményesített eszköztárában nem következtek be hirtelen változások: a két szövetség sikeresen kiállta az idők próbáját, és ma már senkinek a fejében nem fordul meg, hogy komolyan kétségbe vonja hasznosságukat, legyen szó akár a közös védelem eszközeként, akár a válságok kezelését (crisis management) és a fegyverzetellenőrzést (arms control) szolgáló egyeztetés keretként betöltött szerepükről, Az 1960-as években enyhült a feszültség a kelet—nyugati viszonyban, és fejlődtek a különböző gazdasági és társadalmi rendszerű országok közötti kereskedelmi kapcsolatok. A szuperhatalmak közötti enyhülés elsősorban a leszerelési tárgyalásokon nyilvánult meg, jóllehet az akkoriban elért eredmények szerények voltak. A két főszereplőt ugyanis a nukleáris háború megelőzésére irányuló törekvés vezérelte, ezért a kubai rakétaválság (1962. október) után kötött megállapodások főként azt célozták, hogy megakadályozzák a nukleáris fegyverek elterjedését, megszilárdítsák a kölcsönös elrettentés alapjául szolgáló egyensúlyt, egyszerűsítsék továbbá a válságok kezelésének mechanizmusait, nehogy a válságok öngyilkos nukleáris konfrontációvá fajuljanak. De a szovjet—amerikai kapcsolatokban érvényre jutott új irányzat óhatatlanul hatást gyakorolt a szövetségek jellegére és működésére is, annál inkább, mivel a két világ érintkezési övezete a Föld azon térségei közé tartozott, ahol a legnagyobb volt a haderők és a fegyverzetek koncentrációja. E katonai erők csökkentése és különösen a NATO és a VSZ hagyományos erői közötti aszimmetria kiigazítása tehát szükségszerű feltétele volt a kelet— 158
