Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 2. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK-POLITIKAI BIZTONSÁG - Kiss J. László: A biztonság értelmezéséről a nyolcvanas években
rendszeréből történő kiiktatásuk a nemzetközi biztonság új, intézményes kereteit, megváltozott biztonságpolitikai percepciót és katonai doktrínákat, valamint újszerű gondolkodásmódot követel meg. A nukleáris fegyvertárak csökkentése és megszüntetése hosszú távon a stabilitás és a bizalomépítés része, ám ennek nem szabad a hagyományos fegyverek minőségi fejlesztésének a felgyorsulásához vezetnie. Ki kell zárni azt a veszélyt is, hogy a nem nukleáris háború ismét lehetségessé váljon. A nukleáris leszerelés és a bizalomépítő éntézkedések továbbfejlesztése elkerülhetetlenné teszi a meglévő katonai doktrínák módosítását, megváltoztatását. Nyilvánvaló, hogy a nukleáris fegyverzet csökkentésének előrehaladásával a „rugalmas válaszadás” (az atomfegyverek elsőkénti alkalmazásának) NATO-doktrínája éppúgy nem maradhat érintetlen, mint a katonai bizalomépítő intézkedések továbbfejlesztésével a VSZ-erők dokt- rínális megfontolásokkal összefüggő diszlokációja. Ebből az is következik, hogy a katonai erőknek a doktrínák módosítása, megváltoztatása következtében szükségszerűvé váló területi vagy szervezeti újraelosztása, illetve átfegyverkezése egyaránt jelentős költségekkel jár. A nukleáris fegyverek második világháború utáni bevezetésében a nyugati — mindenekelőtt az amerikai — gondolkodásban több, egymással összefüggő szempont játszott szerepet. Rendszerbe állításuk nemcsak egyfajta globális, illetve regionális „egyensúlypótlék” volt, tehát a Szovjetuniónak tulajdonított "konvencionális fölény kiegyenlítésének az eszköze, hanem a hagyományos fegyverzet fejlesztésével szemben a leggazdaságosabb megoldás. A nukleáris fegyvereket elsősorban mint politikai fegyvereket, mint az elrettentés fegyvereit fogadták el, s így legfontosabb funkciójuk önmaguk alkalmazásának a megakadályozása lett. A nukleáris elrettentés a fenyegetés és ellenfenyegetés, a félelem és az ellenfélelem rendszerét hozta létre, amelyben mindenki abban keresi a biztonságát, hogy a másikkal szembeni fenyegetését tökéletesíti. Ám az elrettentés ezen a módon a háború állandó anticipálasával a fegyver kési verseny élesztője s az ellenféllel szemben a mind nagyobb bizalmatlansághoz vezető eltorzult percepció forrása lett. Az amerikai stratégiai gondolkodásban már az ötvenes években felmerült a nukleáris fegyverek politikai alkalmazhatóságának a kérdése. Henry Kissinger már korán rámutatott az atomfegyverek politikai konvertálhatóságának a korlátáira: minél nagyobb lett az Egyesült Államok nukleáris erőinek romboló képessége — a nukleáris hadászati erőviszonyok kiegyenlítődésével —, annál inkább növekedett alkalmazási képtelenségük és a politikai cselekvést bénító önelrettentésük, azaz végső fokon csökkent a nukleáris fenyegetés politikai hitelessége.14 A „tömeges megtorlás” dilemmájára a „rugalmas válaszadás” doktrínája 30
