Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Dunay Pál: Marek Thee: A haditechnika, a katonai stratégiák és a fegyverkezési verseny
ha valami műszakilag megoldhatónak tűnik, akkor a döntés automatikus: meg kell valósítani. Nemegyszer a fegyver kifejlesztését abba kell hagyni, a ráfordított költségeket pedig le kell írni, mert újabb műszaki eredmények miatt már ebben a szakaszban kitűnik az eszköz elavultsága. Ugyanakkor azonban túlzott leegyszerűsítés lenne különbséget tenni jó (polgári célú kutatásokat folytató és fegyvertelepítéseket ellenző), illetve rossz (fegyverkezégt pártoló) tudósok között. Gyakran ugyanis az új fegyverek telepítését ellenőrző szakemberek érvelnek a további kutatási erőfeszítések mellett, mondván, nem szabad megkockáztatni a meglepetést, azt, hogy a feltételezett ellenfél érje el előbb a kívánt műszaki eredményt. Felülvizsgálatra szorul az a nézet is, hogy a politika és valamilyen fegyver szükségességére utaló magyarázat megelőzi magát a fegyvert. A helyzet éppen fordított, az esetek jelentős részében az elkészült fegyverhez kell megkeresni a magyarázatot, ami beilleszthetővé teszi az eszközt a korábbi koncepcióba. Sőt, ha az új műszaki eredmény nagyobb jelentőségű, akár a stratégia megfelelő módosítása is szükségessé válhat. Marek Thee részletesen elemzi a fegyverkezési folyamat időtényezőjét is. Egy új fegyverrendszer ki- fejlesztése a feltalálástól a prototípus előállításán, az ismételt próbákon és tökéletesítésen át a termelésig általában 10—15 évig tart. Ehhez még hozzá kell adnunk a továbbfejlesztést és a fegyver hatékonyságának további növelését, aminek eredményeként az eredeti fegyver életciklusa az előbbit jóval meghaladja. Nemegyszer azonban igen nehéz az egyes — egymásra épülő — rendszereket elhatárolnunk egymástól, ami miatt nem zárható ki, hogy különböző elemzések eltérő következtetésre jussanak ebben a vonatkozásban. Németország a II. világháború utolsó szakaszában mintegy 1500 V-2-t vetett be Nagy-Britannia ellen. Az adott fegyver mintegy háromszáz kilométeres hatótávolságával, 5—8 km-es körkörös szórásával és egytonnás robbanófejével meglehetősen tökéletlen volt. Mégis mind a Szovjetunió, amelyenek a háború végső szakaszában kezére került a német kísérleti telep, mind az Egyesült Államok, amelynek mintegy száz német szakember dolgozott, ezen az alapon kezdte meg saját rakétafejlesztési programját, s érkezett megközelítőleg egyszerre a kipróbálás és a telepítés szakaszához az 1950-es évek közepén, illetve az 1960-as évek elején. Mindkét országnak valamivel kevesebb mint húsz esztendőre volt szüksége, hogy a V-2-től eljusson az interkontinentális ballisztikus rakétához. A fegyverrendszerek fejlesztési ciklusainak tanulmányozására jelenleg a ballisztikus rakétaelhárítás szolgálhat példaként. A II. világháborút követő időszakban mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió nagy jelentőséget tulajdonított a különféle védelmi rendszereknek. A hatvanas évek kezdetétől pedig mindkét fél erőfeszítéseket tett rakétaelhárító védelmi rendszer kifejlesztésére, ami azonban — a rendelkezésre álló technika kezdetlegessége és a hatalmas költségek miatt — az egyes rakéta indítóállások védelmén túlmenően, nem járt sikerrel. Kutatások azonban az ezeket korlátozó szerződés megkötését követően is folytak, hiszen azt az egyezmény nem akadályozta. Az Egyesült Államok például 1973 és 1981 között évente mintegy kétszáz millió dollárt for155