Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 5. szám - MAGYARSÁG ÉS MAGYARORSZÁG-KÉP - Balogh Sándor: Erdély és a második világháború utáni békerendezés
kozva — minősítették a második világháború után belügynek, hogy abban az államban, amelyben elismerik az emberi és polgári szabadságjogokat, ott nincs szükség a nemzetiségek jogainak külön, pontosabban nemzetközi jogi szabályozására. A nemzetiségi kérdés tehát ebben az értelemben és csak ebben az összefüggésben — belügy. Csakhogy a fentebb említett jogokat — amelyeket a szövetséges nagyhatalmak az Atlanti Chartában és az ENSZ alapokmányában fektettek le — számos tagállamban soha sem tartották maradéktalanul tiszteletben, s különösen nem a nemzetiségekkel kapcsolatban. Sőt, egyik-másik tagállamban kormány- program szintjére emelték az alapokmány idevágó pontjainak tagadását. A nemzetiség vagy a nemzetiségek azonban a valóságban akkor is hátrányos helyzetbe kerülhetnek, illetőleg kerülnek, ha az illető államban nincs akadálya a szóban forgó szabadságjogok gyakorlásának. A nemzetiség ugyanis csak ott és akkor élhet ténylegesen a kinyilvánított emberi és polgári szabadságjogokkal, ahol intézményesen biztosítják számára kultúrájának megőrzését és fejlesztését, s mind az állami, mind a társadalmi életben garantáltan szabályozott az anyanyelvének szabad használata és az anyanemzetével való „közlekedésének" ápolása. A nemzetiség kollektív joga, illetőleg jogai egyáltalán nem privilégium, ahogyan azt manapság egyes államokban nem ritkán értelmezik, hanem valójában eszköze és alapvető feltétele annak, hogy a nemzetiség az állampolgári jogok gyakorlásából érdemlegesen kivehesse a részét. A többségi nemzet, amikor elismeri a nemzetiség kollektív jogait, akkor nem kegyet gyakorol, hanem demokratikus kötelességét teljesíti azzal vagy azokkal a nemzeti kisebbségekkel szemben, amelyek valamilyen oknál fogva nem élhetnek az önrendelkezés jogával. A nemzetiség — történelmi tapasztalatok által bizonyítottan — akkor élhet kollektív jogaival hatékonyabban, ha azok a többségi állam közreműködésével létrehozott területi-közigazgatási és politikai autonómia keretében realizálódnak és intézményesülnek. A két világháború között és részben a második világháború idején a demokrácia polgári és szocialista irányzatai és erői többnyire még nem idegenkedtek a nemzetiségi kérdés megoldása szempontjából a területi autonómia gondolatától. A második világháború után azonban már csak kevesen emlékeztek közülük saját korábbi nézeteikre és netán az ígéreteikre. 1918. december 1-jén a magyarországi románok polgári, paraszti és egyházi képviselői Gyulafehérváron — az önrendelkezés jogán — bejelentették a királyi Romániához való csatlakozásukat. December 22-én Kolozsvárott a magyarság különböző társadalmi rétegeit, valamint a sváb lakosságot és a román munkásság egy részét képviselő politikai irányzatok küldöttei, százezres nagygyűléstől támogatva, hitet tettek a demokratikus Magyarország iránti hűségükről.. Erdélyben tehát lényegében 203
