Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 5. szám - MAGYARSÁG ÉS MAGYARORSZÁG-KÉP - Balogh Sándor: Erdély és a második világháború utáni békerendezés
érdekeit is.”103 A békekonferencia után a kétoldalú magyar—román tárgyalásokat illetően egyébként a román hivatalos körök is készséget mutattak. A békekonferencia előtt ugyanis a román fél mereven elzárkózott a kétoldalú tárgyalások elől. A magyar kormány, mielőtt a béke- konferencia fóruma elé lépett volna a romániai magyarság problémájával, baráti és bizalmas megbeszélést javasolt a román kormánynak. Ennek az előkészítése céljából találkozott 1946. április 27-én Sebestyén Pál rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter Bukarestben Groza miniszterelnökkel és Tatarescu külügyminiszterrel.104 A magyar képviselő bukaresti útjának kudarcáról Gyöngyösi külügyminiszter 1946. május 2-án jegyzékben tájékoztatta a szövetséges nagyhatalmak budapesti diplomáciai misszióit: „Sebestyén követ Bukarestben Groza miniszterelnök úrral és Tatarescu külügyminiszter úrral való tárgyalása során elutasító választ kapott. Groza miniszterelnök úr a román kormány elutasító álláspontját azzal indokolta, hogy a nagyhatalmak előtt fekvő nyitott kérdésekben nem volna helyénvaló az érdekelt államok külön tárgyalása.”105 A békeszerződés aláírása előtt Kertész István követ — a magyar békedelegáció nevében — újabb jegyzéket nyújtott át Bidault francia külügyminiszternek, a békekonferencia elnökének.106 „A magyar kormány különösen azt kifogásolta és kifogásolja ma is — állapította meg a jegyzék —, hogy a most aláírandó békeszerződés semmi intézményes biztosítékot nem tartalmaz abban a tekintetben, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok alapvető emberi jogai tiszteletben tartassanak, és hogy polgári jogaik tekintetében az egyenjogúság biztosíttatnék számukra”.107 Ennek a jegyzéknek — amely a párizsi békeszerződések kétségtelenül egyik legnagyobb hiányosságára mutatott rá — természetesen inkább csak erkölcsi értéke és jelentősége volt, nem tette, valójában nem is tehette vitássá a békeszerződés aláírását. A szövetséges nagyhatalmak a hitleri Németország és a fasizmus nemzetközi erői felett aratott katonai győzelmükkel történelmi jelentőségű szolgálatot tettek minden nemzetnek, az egész emberiségnek. Ezzel együtt a második világháborút lezáró és a Párizsban 1947. február 10-én aláírt békeszerződések előírásai távolról sem voltak mentesek az ellentmondásoktól. A békeszerződések megalkotói — és ez ma már napnál is világosabb — a legsúlyosabb mulasztást a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban követték el. Mégpedig azáltal, hogy a kollektív felelősség gyakorlati alkalmazásával az önrendelkezés jogától fosztották meg az érintett nemzeteket, a nemzetiségi kérdés belüggyé történő „degradálá- sával” pedig a többségi nemzetnek szolgáltatták ki a nemzetiséget. Igaz, a szövetséges nagyhatalmak a nemzetiségi kérdést azzal az indoklással — és az első világháborút követő békerendezés negatív tapasztalataira hivat202
