Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Pankovits József: A külpolitika szerepe az olasz politikai rendszerben (A politikai rendszer ellentmondásainak megjelenése a külpolitikában)
magában. Erős demokratikus jegyeinél és kiépült rendszerszerű működésénél fogva alkalmas arra, hogy intézményeinek keretei közt tartsa a társadalmi impulzusokat és jelzéseket. A külpolitikai irányvonal meghatározásában a politikai rendszer működési mechanizmusaira hatást gyakorolnak a külpolitikai kérdésekről folyó társadalmi viták. A hivatalos állami politikai állásfoglalások és az általuk meghatározott politikai magatartás a közel-keleti válsággal vagy Nicaraguával, a rakétatelepítésekkel vagy Afganisztánnal kapcsolatban nem hagyhatja teljes egészében figyelmen kívül a politikai és társadalmi erők véleményét. A külpolitikai kérdések társadalmi vitái anyagi-politikai erővé válhatnak. A baloldali szakszervezet, a CGIL például javasolta a kormánynak a rendkívül jelentős hadiipari ágazatok békés termelésre való átállítását.4 Hasonló javaslatokat a katolikus mozgalmak is tettek. Olaszországban sokszínű és sok esetben területi, helyi kezdeményezésekre alapított békemozgalmak tevékenykednek. Szicíliában a comisói rakéta telepítések Ame- rika-ellenes élt adtak a pacifizmusnak, míg északon és Közép-Olaszor- szágban a békemozgalmak az általános és teljes leszerelés követelésére helyezték a hangsúlyt, s követelték mindkét katonai tömb fegyverkezésének megállítását. Ugyanakkor más északkeleti régiókban (Trieszt, Velence környéke) erős lokális jelleggel rendelkeznek a békemozgalmak, amelyek kapcsolatot keresnek az első világháborúban szintén sokat szenvedett Ausziria, Jugoszlávia és Magyarország területi szervezeteivel és békemozgalm aival. Az olasz politikai rendszer időszerű kérdései Az olasz politikai rendszer a maga alkotmányos rendjével és intézményeivel mintegy három évtizeden át, az 1970-es évek közepéig nagyobb zavaroktól mentesen működött. A politikai rendszer a gyakori kormányválságok ellenére sem ingott meg. A kormányhatalmon osztozó pártkoalíciók összetételének változásai, a kormányátalakítások, a személyi változások egyrészt elleplezték a kormányzati zavarokat, másrészt jelezték az ezek megoldására irányuló igényt és törekvést. A 46 kormányt 17 — többségében kereszténydemokrata -— politikus alakította meg. Közülük De Gas- peri nyolcszor, Fanfani, Moro, Rumor és Andreotti ötször—ötször alakított kormányt, azaz öt politikus 28 kormányt vezetett. További élvonalbeli kereszténydemokrata politikusok is többször kaptak miniszterelnöki megbízást, akik szinte valamennyien egymás kormányaiban is vezető tisztségeket töltöttek be, sőt Segni, Leone és Cossiga köztársasági elnökök lettek. 60
