Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Pankovits József: A külpolitika szerepe az olasz politikai rendszerben (A politikai rendszer ellentmondásainak megjelenése a külpolitikában)
A miniszterelnökök sorában csak három nem kereszténydemokrata politikus neve szerepel. Az akciópárti Ferruccio Parri rövid átmeneti kormányt vezetett 1945 második felében, ezt követően csak 1981-ben került sor a republikánus Giovanni Spadolinire, majd 1983-ban a szocialista Eettino Craxira. Az ő tevékenységük sem másíthatja meg a benyomást, hogy a kereszténydemokraták által kiépített hatalmi struktúra, a politikai intézményrendszer fennmaradása, az ezzel együtt járó személyi leadership és ami döntő: a folyamatos és fő mutatóiban változatlan bélés külpolitika a politikai rendszer stabil működését bizonyítja. A politikai rendszer fejlődésében minőségileg új ellentmondások akkor keletkeztek (sőt tulajdonképpen új helyzet állt elő), amikor az OKP 1975—1976-ban nagy választási sikert aratott (34,4 százalék). E sikerek alapján nemcsak nagy ellenzéki pártként léphetett fel, hanem a kormányzásban való részvételét is követelhette. Itáliában és külföldön mindenki előtt világossá vált, hogy ha a kommunisták bekapcsolódnak a kormányzásba, akkor érzékeny szakítások következhetnek be az eddigi bel- és külpolitikai alapkoncepciókkal. Nem véletlenül lobogtatta meg a politoló- giai-zsurnalisztikai szakzsargon a „kormányozhatatlanság” veszélyét, amelynek jegyében és amelynek ellensúlyozására ötpártúvá szélesítették a kormánykoalíciót. A kormány vezetése nem kereszténydemokrata, hanem laikus politikus, Spadolini, majd Craxi kezébe került. (Ezt megelőzte az OKP és a kereszténydemokrata párt válságellenes, kormányzati problémákra kiterjedő párbeszéde, a berlingueri történelmi kompromisszum, mely iránt a „figyelem stratégiája” keretében egyedül Moro tanúsított érdeklődést. Kettőjük együttműködésével olyan tendenciák bontakoztak ki, amelyek sem a kommunisták, sem a kereszténydemokraták részéről nem zárták ki a két nagy erő és mozgalom történelmi találkozásának lehetőségét. A konvergencia mellett azonban hatottak a konfrontáció elemei is. A párbeszéd és a „nemzeti szolidaritás” 1978-ban rövid ideig tartó kormányzati formulája — az egyszínű kereszténydemokrata kormány kívülről, parlamenti többséggel történő támogatása a többi demokratikus párt, köztük az OKP részéről — a kommunista párt szempontjából sikertelen maradt. Az OKP részt vállalt a válság terheiből, de cserébe végül is morális és politikai kárpótlás nem jutott neki, választói bázisának növekedése 1979-ben megtört; az 1975—1976-os színvonalat később már nem érte el. Időközben Moro meggyilkolásával a belpolitikában új feltételek és körülmények alakultak ki.) Az olasz kérdés kulcsa 1975—1976 óta lényegileg ugyanaz: mi legyen a szerepe a politikai rendszer egészében, annak intézményeiben a választók kb. 30 százalékának bizalmát élvező OKP-nak? A jelenlegi uralkodó osztályok és csoportok problémája tehát az, hogy fejlett tőkés viszonyok 61
