Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Madarász György - Rajcsányi Péter: Az amerikai törvényhozó és végrehajtó hatalom viszonya (Az 1973. évi hadviselési törvény példáján)
úgy értékelte, hogy az elnök megsértette a War Powers Resolution előírásait. Hasonlóan J. Javits és D. Moynihan kifejtették, hogy a csapatok küldése, a katonai akció az elnök és a Kongresszus közös felelőssége, és közös döntésüket igényli. E. Muskie szenátor, későbbi külügyminiszter viszont az akciót nem tekintette katonai cselekménynek, hanem „humanitárius mentőakciónak” minősítette, így vitatta a hadviselési törvény érvényességét az üggyel kapcsolatban. A Szenátus bizottságai a későbbiekben még egy zárt meghallgatást tartottak, ez sem változtatta meg azonban a fenti alapvéleményt. Támadások a hadviselési törvény ellen Az említett két eset, valamint a Szidra-öbölben 1981 augusztusában lezajlott amerikai—líbiai összecsapást és a Líbia elleni 1986. áprilisi amerikai támadást követően több következtetés vonható le a hadviselési törvény érvényesítését illetően. Az elnöknek lehetősége van arra, hogy kongresszusi jóváhagyás nélkül is amerikai alakulatokat vezényeljen harci cselekmények végrehajtására. Amennyiben betartja a 48 órás előírást a Kongresszusnak küldendő bejelentés ügyében, módja van arra, hogy a rendelkezésére álló (és a képviselők által részletesen nem ismert) információk kedvező csoportosításával a Szenátus és a Képviselőház illetékeseit az akció támogatására, jóváhagyására ösztönözze. Az elnök a jelentésre vonatkozó kötelezettségét úgy is értelmezheti (amint ez a Mayaguez-incidensnél történt), hogy a 48 órás időtartam a harci cselekmények megkezdésétől számít. Ilyenformán az elnök a Kongresszus felhatalmazása nélkül is előkészületeket rendelhet el katonai akcióra, amint az a „túszmentő” akció esetében történt. A Kongresszus feszült helyzetben komoly előzetes figyelmeztetésként hivatkozhat a hadviselési törvényre. Jelezheti, hogy nem ért egyet a katonai erő alkalmazásával, vagy eleve korlátozni óhajtja annak méreteit és időtartamát (mint a Líbia elleni 1986. áprilisi támadásnál). A törvény elvileg lehetőséget biztosít folyamatos konzultáció kialakítására és akció közbeni helyzetértékelésre. Az esetek azonban azt mutatják, hogy a konzultációk során a végrehajtó hatalom nem tárja fel a rendelkezésére álló összes adatot, és az akció befejezése utáni értékeléseket előnyben részesíti a folyamatos véleménycserével szemben. Megjegyezhető azonban, hogy a vizsgált esetekben a katonai akciók viszonylag kis méretűek voltak, és rövid ideig tartottak. A kongresszusi értékeléseket jelentősen befolyásolja az akció sikere vagy sikertelensége. A Mayaguez-ügyben, a Líbia elleni támadásban, a Szidra-öböli összecsapásban és a „túszmentő” akcióban az elnökök egya53
