Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)

1987 / 1. szám - Madarász György - Rajcsányi Péter: Az amerikai törvényhozó és végrehajtó hatalom viszonya (Az 1973. évi hadviselési törvény példáján)

ránt megsértették a hadviselési törvényt. Ezek közül mégis csak a sikertelen iráni kísérlet értékelése maradt tartósan negatív: az elnök megszegte a hadviselési törvény előírásait. A sikeresnek tekintet akciók esetében a Kongresszus végül is tudomásul vette és utólag jóváhagyta a végrehajtó hatalom döntéseit. Különösen akkor, ha az akció népszerűnek bizonyult, és az amerikai közvélemény többsége támogatta az elnököt.

Reagan elnökké választása után gyakoribbá váltak a kormánypolitikusok és a szakértők támadásai a hadviselési törvény ellen. A végrehajtó hatalom — kihasználva Reagan népszerűségét, az „erős elnök” pozícióját — kísérletet tett arra, hogy javítsa helyzetét a Kongresszussal szemben.

A törvényt bírálók elsősorban azzal érvelnek, hogy az egységes eljárást ir elő a különféle lehetséges katonai akciókra, és így a „procedúrát részesíti előnyben az elvvel szemben”.14 Kifogásolják, hogy a törvény előírásai korlátozzák az elnököt főparancsnoki tevékenységében, ilyen jellegű alkotmányos jogaiban.15 Éppen a Mayaguez-ügyre hivatkozva fontosnak tartják, hogy az elnöknek közvetlen joga legyen idegen területen „veszélyben levő amerikaiak” megmentésére katonai erőt alkalmaznia. (Reagan elnök éppen ilyen formulával indokolta amerikai csapatok küldését Grenadára.) Hasonló nyílt felhatalmazást sürgetnek arra, hogy az elnök katonai erőt alkalmazhasson „terroristák” ellen, illetve nyílt tengeri vizeken, ha amerikai érdekeket fenyeget idegen fegyveres erő.

Az akciók titkosságának megőrzésére azt javasolják, hogy előzetesen és akció közben konzultációt az elnök csak néhány, kulcsfontosságú szenátorral és képviselővel (a többségi és kisebbségi vezetőkkel, valamint a külügyi bizottságok elnökeivel) folytasson. 1 2 3 * 5 * 7 8 * 10 11 12 13

1 Ph. Brenner: The limits and possibilities of Congress. St. Martin’s, New York, 1983.; J. G. Power: Congress versus the President. Foreign Affairs, 1981—1932. tél; Th. Franck — E. Weisband: Foreign Policy by Congress. Oxford University Press, New York, 1979.

2 W. Christopher: Ceasefire between the Branches. Foreign Affairs, 1982. nyár.

3 B. Manning: The Congress, the Executive and Intermestic Affairs: Three Proposals. Foreign Affairs, 1977. január.

Idézi C. Rossiter: The American Presidency. Harcourt, New York, 1960. 30. 1.

5 A. Frye: Congress and President: The Balance Wheels of American Foreign Policy, Yale Review, 1979. ősz.

11 C. V. Crabb—P. M. Holt: Invitation to Struggle: Congress, the President, and Foreign Policy. Congressional Quarterly Press, Washington, 1980.

7 U. S. Statutes at Large, 1973. Public Law 93—148, 93 rd Congress H. J. Res. 542.

8 H. Kissinger nyilatkozata. The New York Times, 1975. május 15.

!l Mayaguez Hearings and Reports, Washington, U. S. Congress 1975. 69. 1.

10 The New York Times, 1975. május 16., 17. 1.

11 F. Church nyilatkozata. Time, 1975. május 26.

12 L. Gelb: Executive policy and Congress. Foreign Policy. 1975. ősz.

13 The New York Times, 1980. május 1.

>'• M. Greenberg: The War Powers Resolution. In Mandate for Leadership II., The Heritage Foundation, Washington, 1984. 453—456. 1.

13 R. F. Turner: The War Powers Resolution: Its Implementation in Theory and Practice. Foreign Policy Research Institute, Philadelphia, 1983. 107—109. 1.

54