Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Madarász György - Rajcsányi Péter: Az amerikai törvényhozó és végrehajtó hatalom viszonya (Az 1973. évi hadviselési törvény példáján)
hozás egyetértése nélkül rendelte el. Hasonlóan „törvénytelen” akció volt Carter elnöknek az iráni „túszmentő” kísérlete. A grenadai invázióról sem mondható, hogy Reagan elnök előzőén kikérte volna a honatyák tanácsait és jóváhagyását. (Egyébként a Kongresszus is több olyan döntést hozott, amelyek keresztezték az elnök külpolitikájának végrehajtását.) Az 1970-es évek azonban sajátosak voltak az említett „egyensúly” vonatkozásában is. Amikor ugyanis a második világháború után sokáig nagyobb zavar nélkül működő „kétpárti” külpolitika konszenzusa a vietnami háború kérdésében megbomlott, az elnöki és a törvényhozói hatalom közötti egyensúlyhiány vagy az „egyensúlyi” feltételek időnkénti semmi- bevétele, felborítása erősen érzékelhetővé vált, és nem egy esetben még inkább megosztotta az amúgy is nézeteltérésekkel bajlódó külpolitikai elitet. Ebben a helyzetben a Kongresszus fokozottabban törekedett arra, hogy a nemzetbiztonsági döntésekben is csökkentse az elnöki hatalmat, és erősítse az elnöki döntéseket korlátozó tényezőket. Döntés a hadviselési törvényről Hogyan értékelhetők a Kongresszusnak a hetvenes évek elején tett lépései? Sokan vélték úgy, hogy a Kongresszus — kihasználva a végrehajtó hatalom gyengeségét — a jelzett időszakban „helyreállította” az egyensúlyt a nemzetbiztonsági döntéshozatalban. A végrehajtó hatalom és a Kongresszus közötti viszony alakulását azonban továbbra is „az amerikai külpolitika központi kérdésének” tekintették.5 A tényleges döntéshozatalban a végrehajtó és a törvényhozó hatalom, nem „négyszemközti” viszonyban van egymással; a végső döntések két, egymástól igen sokban különböző intézményrendszer egyeztetésének eredményeként születnek meg. A külpolitikai döntéshozatalnak tehát — az elnök mellett — vannak szervezeti és a politikai irányvonalat meghatározó összetevői. Amíg a szervezeti keretek bonyolultabbak és kiterjedtebbek a végrehajtó hatalom oldalán, a politikai irányvonalat befolyásoló érdekstruktúra a törvényhozásban jelenik meg inkább a maga teljességében, sokszínűségében. A hetvenes években kialakult helyzet tehát úgy is felfogható, mint a szélesebb körű nemzetbiztonsági döntéshozatali mechanizmus reagálása a korábbi relatív külpolitikai konszenzus megbomlására. A törvényhozásban részt vevők úgy érezhették, hogy a végrehajtó hatalom nem képes maradéktalanul teljesíteni érdekegyeztető funkcióját, és e tekintetben — különféle bizottságaival, albizottságaival és a képviseleti rendszer jellegéből adódóan — a Kongresszus objektíve előnyösebb helyzetben van, mint a végrehajtó hatalom. A Kongresszus lépései azonban kevésbé irányulhattak egy egysé42
