Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)

1987 / 1. szám - Madarász György - Rajcsányi Péter: Az amerikai törvényhozó és végrehajtó hatalom viszonya (Az 1973. évi hadviselési törvény példáján)

rehajtó intézmények is, amelyek döntési jogköre alapvetően belpolitikai jellegű.

A külpolitikai döntéshozatal résztvevőit vizsgálva említést kell tenni a „külpolitikai elitről”. Ez viszonylag kis csoportot jelöl a végrehajtó apparátuson belül: elsősorban a politikai vezetést és a külpolitikával „foglalkozó” intézmények vezető tisztségviselőit. Közelebbről: az elnök,’ a nemzetbiztonsági tanácsadó, a külügy- és a hadügyminiszter, azok helyettesei és a politikai ügyekben illetékes államtitkárok, valamint a külügyminisztérium, a hadügyminisztérium és a hírszerzés néhány kiemelkedően fontos személyisége. Ide sorolhatók még a Fegyverzetkorlátozási és Leszerelési Hivatal, a Nemzetközi Tájékoztatási Hivatal és a Nemzetközi Fejlesztési Hivatal magas beosztású tisztviselői, valamint azoknak a minisztériumoknak és ügynökségeknek a képviselői, akik egyes külpolitikai kérdésekben közvetlenül érdekeltek. Ilyen például a pénzügyminisztérium (monetáris politika, a dollár árfolyama) vagy a mezőgazdasági minisztérium (élelmiszertermékek exportja).

Harry Truman, aki a második világháború utolsó hónapjaiban és azt követően volt az Egyesült Államok elnöke, úgy vélte, hogy az elnök, mint a nemzetbiztonsági politikáért végső soron felelős döntéshozó, olyan hatalommal rendelkezik, amelyet „Caesar, Dzsingisz kán vagy Napóleon is megirigyelne”/1 Az 1970-es évek erre is, meg ennek az ellenkezőjére is szolgáltak példával. Nixont azzal vádolták, hogy minden hatalmat a saját kezébe összpontosít. Carterről viszont a kifejezetten „gyönge elnök” képe alakult ki.

Az elnöki hatalom működését többféle tényező szabályozza. Az első csoportba tartoznak az alkotmányosan kialakított korlátozások. A második csoportba azok tartoznak, amelyek a nemzetbiztonsági döntéshozatal struktúrájával és a benne részt vevő intézmények (és vezetőik) dinamizmusával függenek össze. Harmadik elemként pedig figyelembe kell venni a külpolitikai eliten kívüli befolyásoló tényezőket, mindenekelőtt az amerikai belpolitikai helyzetet. Az alkotmányosan biztosított „egyensúly” az elnök és a kongresszus között az elmúlt negyven évben szinte sohasem funkcionált problémamentesen. A jelzett időszakban valamennyi amerikai elnök hozott kulcsfontosságú nemzetbiztonsági döntéseket abból a célból, hogy ü mérleget a maga javára billentse, és a Kongresszust kész helyzet elé állítsa. így például 1950 júniusában Truman elnök egy hétvégén rendelte el az amerikai erők katonai akcióját a Koreai-félszigeten, és a háborút úgy folytatta, hogy a Kongresszus formálisan nem hirdette ki a hadiállapotot. Kennedy elnök disznó-öbölbeli akciója ugyancsak a Kongresszus jóváhagyása nélkül kezdődött. A vietnami háborúba küldött amerikaiak létszámának tetemes növelését Johnson elnök szintén a törvényéi