Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Bányász Rezső: Ronald Reagan politikai arcképéhez
landók voltak részt venni az enyhülési politika alakításában. Pedig — mondotta Reagan — ő már korábban is helytelenítette ezt: „Buzgón igyekeztem figyelmeztetni amerikai honfitársaimat arra, hogy az enyhülési politika nagyrészt illúzió és nem a kelet—nyugati kapcsolatok realitása.” De majd az ő adminisztrációja — ígérte — újraépíti az Egyesült Államok katonai erőinek minden ágát, katonai fölényt vív ki minden területen. S mindez — Reagan szerint — azt fogja eredményezni, hogy — a kelet—nyugati kapcsolatokban, az emberiség jövőjét meghatározó szovjet—amerikai viszonyban az Egyesült Államok az erő pozíciójából tárgyalhat majd a Szovjetunióval; — az Egyesült Államok és a többi tőkés ország viszonyában a „partnerséget” ismét a „vezér és a vezetettek” viszonyára változtathatják. S itt Ronald Reagan igen világosan fogalmazott: „Ha majd újra átvesszük a szabad világ vezetését, akkor, úgy vélem, nem maradunk tovább egyedül; támogatást kapunk majd azoknak az országoknak és népeknek a nagy közösségétől, amelyek együtt akarnak uralkodni velünk.. .” 1981 januárjában az elnök és csapata ezzel a riasztó politikai platformmal és misszionáriusi lelkülettel vette át a kormányhatalmat Washingtonban. 3000 új ember: részben tapasztalatlan, részben a hideg- háborús stratégiában nagyon is járatos Reagan-hivő költözött a Fehér Házba, a State Departmentbe és a Pentagonba. Együtt és egyszerre harcot hirdettek — a központi állami költségvetés és mindenekelőtt a költségvetési deficit csökkentéséért, illetve a deficit folyamatos eltüntetéséért; — az adók, különösen a magánvállalkozást sújtó adók csökkentéséért; — az infláció leküzdéséért; — a munkanélküliség csökkentéséért. Ezzel egyidejűleg azonnal 39 milliárd dolláros katonai pótköltségvetést fogadtattak el a Kongresszussal, beindították az új, minden korábbinál nagyobb fegyverkezési hullámot... Az Egyesült Államok nyugati szövetségeseit is némi meglepetéssel érte az amerikai politika és az irányukban tanúsított hangnemváltozás A Die Zeit már 1981 áprilisában „Amerika ismét vezetni akar: Európának hozzá kell szoknia a Washingtonból érkező keményebb hangokhoz” címet adott washingtoni beszámolójának. A tudósító, Marion Dönhoff grófnő, a lap főszerkesztője leírja, hogy „ha valaki ma Európából Washingtonba érkezik, a látottak és tapasztaltak alapján nyugtalanság fogja el, mivel ott ma már megint csak a kelet—nyugati viszony szemüvegén át tudnak nézni, és csupán katonai kategóriákban képesek gondolkodni”/* 28
