Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 5. szám - POLITIKATÖRTÉNET - Gazdag Ferenc - Kiss J. László: Adalékok a hidegháború értelmezéséhez
hiábavaló vitái után Jessup és Malik nagykövetek közvetlen tárgyalásai hoztak megoldást; 1949. szeptember-október az NSZK, majd az NDK megalakulása; 1954—5 5: eldőlt a vita az integrálásról, az egységes, de semleges Németországról és az újrafelfegyverkezésről: az NSZK a párizsi szerződésekkel a nyugati tömb része lett - igaz, ellenőrizhető szuverenitással -, s formailag ez a lépés előzte meg a Varsói Szerződés megalakulását. A két német állam és a harmadik birodalom hajdani fővárosán Berlinen keresztül húzódó elválasztó vonal a hidegháború legmelegebb szakaszának bizonyult (1958, 1961) mindaddig, amíg a hatvanas évektől szét nem választódott a német egység és a két világhatalom viszonyának addig junktimban tartott problematikája. A német kérdés regionális üggyé redukálódott frontján a hidegháború tehát az 1970-es évek elejéig, az NSZK keleti szerződéséig s a Nyugat-Berlinre vonatkozó négyhatalmi megállapodás aláírásáig tartott (1970-1973). A hidegháború második nagy problémakötege a szövetségi rendszerek kiépítése volt. Bár formailag szinte azonos időpontban záródott le e folyamat Nyugat- és Kelet-Európábán (1955), de ezen belül korántsem azonos ritmusban és dimenziókban futottak az események. A Szovjetunió számára biztonsági szükségleteinek kielégítése volt az elsődleges fontosságú, ehhez nyújtottak formális kereteket azok a szerződések, amelyeket a térség államaival 1943 december és 1948 márciusa között kötött, valamint közvetlen ösztönzésére a térség államai kötöttek egymással (az első a lengyel-jugoszláv egyezmény volt 1946. március 18-án, míg az 1949. április 16-án aláírt magyar-csehszlovák szerződés volt az utolsó a sorozatban). E szerződések - valamint a későbbi részmegállapodások és az NDK-val kötött hasonló megállapodások sora - 1948 közepére, vagyis a NATO létrejöttét megelőzve, Kelet-Európát formálisan is homogén biztonság- politikai térséggé formálták, amelyet tartalmi vonatkozásban a Kominform tevékenysége tett teljessé. Nyugat-Európa nagyhatalmai a háború után előbb - minden amerikai függés dacára - a hatalmi egyensúlypolitika háború előtti modelljét szerették volna helyreállítani (1947: dunkerque-i szerződés Nagy-Britannia és Franciaország között, s intencióit tekintve idetartozik az 1948. márciusi brüsszeli szerződés is, Nagy-Britannia, Franciaország és a Benelux-államok között), majd megriadva a kelet-európai baloldali átalakulásoktól, a Kominform megalakítását követő nagy sztrájkhullámoktól, továbbá engedve az amerikai ösztönzéseknek, biztonságpolitikájukban az európai és az atlanti térség összekapcsolásában látták a kiutat (NATO-szerződés, 1949. április), a térség belpolitikájában pedig az integrációs tendenciák kerültek előtérbe (Marshall-terv-OEEC, Európa Tanács, Európai Parlament, Montánunió, Európai Védelmi Közösség). A megoldatlan nyugatnémet illeszkedést és bevonást az 1954-es párizsi egyezmények tették lehetővé, homogén tömbbé téve Nyugat-Európát és az atlanti tábort. A párizsi egyezmények életbe léptetése (1955. május 5.) volt a közvetlen előzménye a Varsói Szerződés életre hívásának (május 14.), amely viszont az NDK-t vonta be hasonlóan korlátozott 137
