Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - Horn Gyula: Enyhülés és konfrontáció a kelet-nyugati kapcsolatokban
A kedvező irányzat kibontakoztatásához szükség volt a francia külpolitikai realizmusra, a kisebb országok reálpolitikai tényezőinek fellépésére, s mindenekelőtt a német szociáldemokrácia új politikai törekvéseinek érvényesülésére. A Willy Brandt vezette SPD, a szociálliberális kormányzat Nyugat-Európában az elsők között ismerte fel a megváltozott stratégiai erőviszonyokat, levonta azokból a megfelelő következtetéseket, és mindezt a konkrét külpolitikai lépésekben érvényesítette. Kimagasló szerepet vállalt abban is, hogy fokozatosan átalakuljon a nemzetközi szociáldemokráciának a létező szocializmussal kapcsolatos szemléletmódja és magatartása. Az SPD — szakítva az adenaueri hidegháborús politikával -, az 1972. novemberi parlamenti választások nemzetközi programjában megfogalmazta: „A konfrontáció időszakáról áttérünk a békés együttélésre.” A szociálliberális kormányzat kötötte meg a mindmáig érvényes úgynevezett keleti szerződéseket, amelyek lehetővé tették a helsinki folyamat elindítását. A második világháború után kialakult területi, politikai realitások szerződéses formában történő rögzítése nélkül nem jöhetett volna létre az erre a status quota, épülő európai biztonsági és együttműködési rendszer. Mindez új feltételeket teremtett a földrészen. A szociálliberális kormányzat a kelet-nyugati viszony javításában játszott kiemelkedően aktív s pozitív szerepével alapozta meg a Német Szövetségi Köztársaság külpolitikai tekintélyét. Az enyhülés politikai kereteit képező kelet-nyugati szerződések, a Nyugat- Berlinről kötött négyhatalmi egyezmény, a helsinki záróokmány és számos kétoldalú megállapodás a kölcsönös akarat, cselekvés eredményei. Kifejezésre jut bennük a kompromisszum, amely nélkül egyetlen kelet-nyugati megállapodás sem jöhet létre, mert létfeltételük a kölcsönös érdekek és engedmények érvényesülése. A helsinki záróokmány egészében és részleteiben egyaránt kompromisszumokat hordoz. A politikai kapcsolatokra vonatkozó elvekkel és kívánalmakkal foglalkozó első kosár kifejezi többek között azt, hogy a szuverenitás, a határok sérthetetlensége, a békés viszonyok megőrzése révén az aláíró országok tudomásul veszik a kialakult területi-politikai status quót, a két szövetségi rendszer létjogosultságát, s nem törekszenek külső eszközökkel megváltoztatni az európai államok eltérő társadalmi rendszerét. A helsinki záróokmány második és harmadik fejezete az, amely leginkább tükrözi az enyhülés előbbrevitele érdekében kívánatos lépéseket. A gazdasági kapcsolatokat akadályozó gátak lebontása kölcsönös érdek ugyan, de az ajánlások megfogalmazására csak egymás érdekeinek elismerésével kerülhetett sor. Az úgynevezett humanitárius kontaktusok kérdéseivel foglalkozó kosár talán még nyilvánvalóbban kompromisszumos jellegű. Ebben ugyanis zömmel olyan kívánalmak és ajánlások szerepelnek, amelyek értelmezésében alapvetően eltérő a polgári demokrácia és a szocializmus felfogása s gyakorlata. Az eltérő ideológiai-politikai felfogásból eredő különbségekkel függ össze, hogy az egész helsinki folyamat7
