Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 5. szám - Barbi Balázs: Indonézia helye és szerepe Délkelet-Ázsiában
megnehezíti saját mozgását is. Ez a probléma az 1970-es évek közepe óta terheli (nemcsak) az indonéz-amerikai kapcsolatokat. A két ország eltérő megközelítése a kérdések jelentős körében érdekütközéseket idéz elő. Indonéz megítélés szerint az Egyesült Államok továbbra is Dél- kelet-Ázsia legjelentősebb külső hatalma. Nem fűződnek ugyan létérdekei e térséghez, de annak elhagyása rendkívüli veszteséget jelentene önmaga és szövetségesei (főként Japán) számára. Indonéz részről a fentiek miatt is sérelmezik, hogy az Egyesült Államok a délkelet-ázsiai politikai és katonai szerepét Kínának és Japánnak próbálja átjátszani. Közismerten különösen érzékenyen reagálnak az indonézek a kínai-amerikai kapcsolatok fejlődésére és általában a Kínához fűzött amerikai reményekre. Mindössze néhány fokkal tekinthető enyhébbnek az a hűvös reagálás, amely a Japán katonai tevékenységi körének a kiterjesztésére vonatkozó terveket illette.23 Itt említhetjük meg, hogy ellentétek feszülnek az Egyesült Államok és Indonézia között számos más regionális vonatkozású kérdésben is, mint például amilyen a Malakka-szoros nemzeti vagy nemzetközi felügyeletének rendezése24 és a kambodzsai probléma. A gazdasági-kereskedelmi együttműködésben is találhatók problémák. A fejlődő országoknak „kijáró” kedvezmények biztosításától kezdve a hitelek- segélyek és beruházások fokozásáig a két ország helyzetéből — érthetően — fakadó ellentétek kavarnak vitát. Eltekintve azonban az utóbbi kérdéskör közvetlen anyagi érdekeket érintő problémáitól, illetve részben az indokínai helyzet eltérő amerikai és indonéz felfogásától, a többi probléma alapjait kutatva egyetlen közös ponthoz érünk el. Mégpedig oda, hogy ütközések elsősorban ott keletkeznek, ahol az amerikai lépések rövid vagy hosszabb távon sértik az indonéz regionális pozíciókat. Világosan kimutatható ez mind Kína és Japán, vagy éppen a Malakka-szoros esetében. S miután itt indonéz stratégiai célokról van szó, a kormányzat minden alkalmat megragad érdekei védelmére, s itt igyekszik bizonyítani külpolitikai függetlenségét is. Végső összegzésként azonban azt kell kiemelnünk, hogy a saját nemzeti érdekek védelmekor is két alapvető tényező határozza meg Indonézia magatartását. Egyrészt pozíciói még korántsem teszik lehetővé az Egyesült Államok magatartásának lényegi befolyásolását. S különösen nem, ha nem egyszerűen regionális (délkelet-ázsiai) ügyről, hanem globális kérdésekről van szó. Másrészt ezek a problémák bármennyire stratégiai értékűek is Indonézia számára, nem érintik az együttműködés politikai-gazdasági, katonai alapjait. Nem igazán lényegiek abban az értelemben, hogy Indonéziát a térségbeli amerikai szereplés korlátozására ösztönöznék. Amennyire igaz, hogy hosszabb távon az Egyesült Államok ellenfele, konkurense lesz (lehet) a (szub)regionális hatalommá váló Indonéziának, éppannyira helytálló az, hogy ma még Indonéziának van nagyobb szüksége az Egyesült Államokra, mint fordítva. Minden olyan indonéz törekvés, amely az Egyesült Államokkal szemben a nagyhatalmak regionális egyensú
