Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 5. szám - Györke József - Bessenyei Zoltán: A Közel-Kelet 1986 őszén
arab országokba települtek szét, s ezzel meggyengült a szervezet közvetlen irányításának lehetősége. A helyzet újabb feszültségforrást szült: a mozgalomnak döntenie kellett az új körülményekhez igazodó stratégiai és taktikai vonalról. A palesztin burzsoázia elvesztette a jövő palesztin államába vetett hitét, és készséget mutatott olyan kompromisszumok elfogadására is, amelyeket régebben eleve elutasított. Illúziókat tápláltak a még a minimális követeléseiket is elutasító Reagan-terv iránt is. Abból indultak ki, hogy amennyiben a palesztin mozgalom rugalmasságot tanúsít, úgy az Amerika-barát konzervatív rendszerek és a nyugateurópai országok segítségével elérhető az Egyesült Államok eddigi politikájának módosulása, s a palesztin érdekeket figyelembe veszik a rendezési folyamatban. A PFSZ baloldala, radikális elemei, továbbá az antiimperialista politikát folytató Szíria és Líbia növekvő bizalmatlansággal kísérte Arafat iránymódosítását, a konzervatív arab államokhoz, köztük Jordániához való közeledését. Ez a gyanakvás abban is kifejezésre jutott, hogy jelentős támogatásban részesítették az Arafattal szembeforduló palesztin lázadókat. Mint ismeretes, a Libanonban lezajlott palesztin belháború tovább gyengítette Arafat pozícióját, aki végül is az őt támogató fegyveresekkel együtt Libanon elhagyására kényszerült. Nem járt eredménnyel a Husszein és Arafat közötti megállapodás sem, amely már az önálló palesztin állam létrehozásáról való lemondás jegyében született, mert túl radikálisnak bizonyult az Egyesült Államok és Izrael, ugyanakkor túlságosan megalkuvónak a palesztinok derékhada és az őket támogató Szíria és Líbia számára. A szocialista országok ugyancsak nem nézték jó szemmel a jobboldali irányba történő kitörés kísérletét, hiszen következetesen folytatott elvi politikájuk és támogatásuk ellenére az végül is egy amerikai ihletésű rendezés irányába hatott volna. A két legnagyobb baloldali szervezet, a Népi Front és a Demokratikus Front, továbbá a Palesztinái Kommunista Párt képviselői ugyanakkor nem tartják reálisnak Szíria feltételét sem, amelyet a PFSZ-szel történő együttműködés helyreállítása számára megszabott; ez pedig nem más, mint Arafat eltávolítása a PFSZ éléről. Mivel a mozgalomban nincs hozzá hasonló tekintélyű és a különböző irányzatok számára egyaránt elfogadható személyiség, inkább arra hajlanak, hogy meggyőzzék Arafatot az általa követett új irányzat sikertelenségéről, és rábírják a szervezeten belül demokratikus reformok végrehajtására, s viszonyának rendezésére a következetes antiimperialista politikát folytató arab országokkal. A palesztin arab nép hosszú idő óta kettős tragédia szorításában él. Nemzedékek nőnek fel, újak születnek távol a hazájuktól, táborokban, idegen földön. Ennek a ténynek erkölcsi, személyiségromboló hatását meg sem kérdőjelezhetjük. A palesztinok legnagyobb tragédiája azonban jelenleg - megosztottságuk. Az utóbbi időben, a már említett baloldali palesztin szervezetek mellett a Fatah vezetői is egyre inkább az egység helyreállításán fáradoznak. A Demokratikus Front, a Fatah és a Palesztin Kommunista Párt képviselői 1986 szeptemberé-
