Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 5. szám - Györke József - Bessenyei Zoltán: A Közel-Kelet 1986 őszén
Az Egyesült Államok közel-keleti stratégiája Az amerikai törekvések az enyhülés megtorpanását követően a feszültség újabb elemeit vitték be a térségbe. Az alapvető, „klasszikus” stratégiai célok változatlanok maradtak: a térség nyersanyagkincsei, elsősorban a kőolaj feletti ellenőrzésnek a megőrzése, a stratégiai útvonalak biztosítása, a haladó rendszerek, az arab felszabadító mozgalmak felszámolása, a Szovjetunió kiszorítása a térségből. Carter hivatali időszakának első éveiben még főként az egyiptomi-izraeli kapcsolatok javítására összpontosította erőfeszítéseit. Csak az egyiptomi-izraeli különmegállapodás megkötését és a sah bukását követően (miután nyilvánvalóvá vált a Kairó-Tel-Aviv-Teherán szövetségi tengely létrehozásához fűzött remények szertefoszlása) került az amerikai vezetés figyelmének előterébe a Perzsa-öböl térsége. Az Egyesült Államok 1980 januárjában meghirdetett doktrínájában az öböl térségét létfontosságú zónájává nyilvánította. A döntést azzal magyarázták, hogy az olajszállítások esetleges leállítása veszélyeztetné az Egyesült Államok biztonságát, és ezért tett lépéseket térségbeli szövetségesei megerősítésére s a közvetlen katonai jelenlétének megteremtésére. Az öböl térségét illetően az új amerikai kormány tovább haladt a Carter által kezdett úton. Ennek során nem riadt vissza a térség országainak belügyeibe történő beavatkozástól, a nyílt katonai fenyegetéstől sem. A provokatív hadgyakorlatok szervezése és a közvetlen katonai akciók az amerikai érdekek érvényesítését akadályozó országok ellen ebben az időszakban váltak rendszeressé. Felgyorsították az ún. gyorshadtest kiképzését és fejlesztését, 1983-ban központi parancsnokságot hoztak létre, azóta is fejlesztik a gyors és hatékony beavatkozást segítő infrastruktúrát, bővítik a katonai bázisok hálózatát. A nyolcvanas évek elején az Egyesült Államok meghirdette az ún. stratégiai egyetértés doktrínáját azzal a céllal, hogy szovjetellenes alapon egy táborba tömörítse Izraelt és a főbb konzervatív arab országokat. Az első ilyen irányú kísérletek nem jártak sikerrel, mert még a jobboldali arab országok is Izrael agresszív, területrabló politikáját tartják a biztonságukat leginkább fenyegető veszélynek. E kísérlet kudarcát követően az Egyesült Államok kétoldalú tárgyalásokon törekedett eredeti céljainak elérésére. Ezek keretében katonai megállapodást írt alá Szaúd-Arábiával és Marokkóval, és fegyvereket szállít több más arab országnak is. Figyelmet érdemel, hogy miközben az Egyesült Államok hadieszközöket szállít a vele együttműködni kész arab kormányoknak, kielégíti Izraelnek azt a követelését is, hogy megőrizze a fegyverzet terén az arab országokkal szemben meglevő minőségi fölényét. Ennek során Izrael rendre megakadályozta olyan színvonalú fegyverek eladását arab országoknak, amelyek - megítélése szerint - saját biztonságát veszélyeztethetnék. Külön érdekesség, hogy az Egyesült Államok még olyan arab országok elleni izraeli kifogásokat is figyelembe vett, mint 6
