Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - Magas István: Az Egyesült Államok szövetségi kormányának költségvetési politikája
dőljük, hogy a Reagan-kormányzat első négy évének leplezetlen büszkeséggel hirdetett egyik legnagyobb fegyverténye az infláció megfékezése volt. E téren tényleg elvitathatatlan sikereket ért el a kormányzat: az 1980-ban 12 százalékos rekordszintű inflációt 4 százalék alá szorították le, de hogy ezt milyen áron tették, arról ez idő szerint még nem lehet a részleteket is boncolgató, elfogulatlan tanulmányokat olvasni. Bizonyosra vehető ugyan, hogy a „gazdasági hatékonyság kontra méltányosság” konfliktuskor még hosszú ideig nem kerül le az amerikai belpolitikai élet küzdőteréről, a gazdasági méltányosságért kardoskodók pozíciói azonban nem túl erősek, s ezért a vita javukra történő eldöntése nem látszik valószínűnek. Mindenesetre az agrárszektor gyengélkedése nyomán felelevenedett vita sok mindent elárul a jelenleg uralkodó amerikai gazdaságfilozófiai koncepció és a valóság közötti növekvő feszültségekről. Nemzetgazdasági döntéshozatal: befolyásosak és kirekesztettek Sajátos intézménye az amerikai belpolitikának az amerikai törvényhozáshoz kötődő, elkülönült politikai és gazdasági motivációjú érdekcsoport, közismert nevén a lobby. E körhöz tartoznak az ún. politikai akciócsoportok is (Political Action Committees-PÁC), amelyek személyes baráti, de főleg üzleti és politikai szálak kiismerhetetlen rendszerével fonják be a parlamenti demokrácia egyébként tiszta döntéshozatali pályáit. A törvények sorsa tulajdonképpen nemcsak a Fehér Ház és a kongresszus közötti párbeszédben, hanem a lobbyk harcának és az azok közötti erők kiegyensúlyozásának eredményeképpen dől el. A meglévő demokratikus parlamenti játékszabályok (melyeken alapvetően senki sem akar változtatni) és a lobbykkal való békés együttélés fenntartása mellett hogyan lehetne a lobbyk által sokszor nem, vagy rosszul képviselt közösségi érdeket (public interest) is érvényre juttatni, és esetenként a lobbyk széthúzó erejét egy irányba terelni? Nem nagyon lát esélyt közeli, átütő sikerre Milton Friedman, aki „A status quo önkényuralma” című könyvében a következőket írja: „A kormányprogram különösen szövetségi szinten többnyire igen jelentős előnyökkel örvendeztet meg viszonylag kis csoportokat, ugyanakkor ezeknek a programoknak a tényleges költségei az egész társadalom széles rétegeit terhelik. A következmény: néhány embernek különösen jól felfogott érdekében áll e szóban forgó programok mellett kardoskodni, lobbyzni. A terheket viselő többség pedig nem is igen törődik azzal, hogy e programok valódi természetéről informálódjék: megelégszik azzal, hogy számára megvan a közvetett lehetősége annak, hogy e programoknak pénzt szavazzon meg, vagy e pénzek odaítélését ellenezze.”9 Ezek után aligha megy meglepetésszámba, hogy a kormánykiadások növekedésével párhuzamosan a lobbyk száma is meredeken nőtt: jelenleg mintegy 7200 56
