Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - Magas István: Az Egyesült Államok szövetségi kormányának költségvetési politikája
a fő kérdést a következőképpen kell megfogalmazni: hogyan lehetséges termelékenységnövekedés (tehát gyors műszaki haladás, innováció) és az egyszer már elért, magas foglalkoztatottsági szint fenntartása? A gazdaság jövedelemtermelő képessége döntő mértékben a tőkeképző és a termelékenységnövelő képességén múlik. A foglalkoztatottság szintje Schumpeter rendszerében függő változó, a munkahelyek teremtését a tőkeképződés kielégítő volta és az innovációk kellő mélységű és gyorsaságú terjedése biztosíthatja.7 Schumpeter nemigen kedvelte azt a fajta központi kormányt, amely a magánszférában megtermelt jövedelmek mind nagyobb részét elvonja a termelőktől, és újraelosztja a nem termelő ágazatok, tevékenységek javára, s ezáltal pusztán „adószedő állammá” (tax state) válik. Ezen újraelosztás legnagyobb vétke, hogy a termelő felhalmozásra váró tőke egy részét fogyasztást - és egyúttal inflációt - generáló jövedelemmé változtatja. Érdekes, hogy mindkét elméleti konstrukció megengedi vagy legalábbis nem zárja ki eleve a gazdasági hatékonyság és a méltányosság egyidejű érvényesülését. Talán kidolgozóik optimizmusa nem engedte szigorúbb következtetés levonását. Mai szerzők, noha az említett nagy elődöknél kevésbé innovatívak, bátrabbak a tekintetben, hogy kategorikusan kijelentik: ,,.. .annak a társadalomnak, amely a gazdasági egyenlőtlenségek felszámolása mellett kötelezi el magát, nagyon magas árat kell fizetnie ezért a gazdasági vitalitás csökkenésének formájában.”8 Ekképpen vélekedik az amerikai A. Okun, aki felismerte: a két jelenség ellenkező irányú vektorként igyekszik befolyásolni egyazon folyamatot, növelve a feszültségeket. Ha nem is túl hangosan, de sokan adnak neki igazat Amerikában. E rövid elméleti kitérő után lássuk, mi is a konkrét szabályozási probléma az amerikai gazdaságban? Adva van egy költségvetési deficit, amelynek nagyságrendje már a hatalmas termelőpotenciállal rendelkező gazdaság méreteihez képest is aggasztóvá válik. Ebben a helyzetben a kormányzati „túlfogyasztás”, különösen a nem termelő (hadi) fogyasztás inflációs jellege csak nagyfokú rövidlátással és makacssággal tagadható. Nincs intézményes gazdaságpolitikai garancia, bevált intervenciós eszköz arra, hogy az áremelkedések üteme ne haladja meg a termelékenység javulásának ütemét. Noha a gazdasági növekedés 1984-ben példátlanul gyors (6,8 százalékos) volt, és rengeteg új munkaalkalom is teremtődött, a munkanélküliség szintje még mindig rendkívül magas (7,5 százalék), és a gazdaság igen-igen távol van a teljes foglalkoztatottságtól. Az amerikai gazdaságszabályozás alakítói tehát nehéz döntések előtt állnak: mennyivel érdemes a munkanélküliség szintjét csökkenteni, a jóléti kiadások (ingyenes élelmiszer jegyek, munkanélkülisegély stb.) szerepét kiterjeszteni, vagy mondjuk a farmereknek nyújtott különböző támogatásokat növelni annak tudatában, hogy mindezen lépések inflációs jellegűek. Különösen megkérdőjelezhető ez utóbbi alternatíva, ha meggon55
