Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - Magas István: Az Egyesült Államok szövetségi kormányának költségvetési politikája
jesen elüljenek, sőt a polgárháború idején ismét robbanásig fel ne forrósodjanak. Az 1860-1865-ös háború az elszakadni vágyók táborának (a déli államoknak) kudarcával végződött, és a föderalizmus tartós felülkerekedését hozta. A szövetségi kormánynak gazdasági és politikai autoritásként történő elismerését és ezzel a hatalom jelentős központosításának létjogosultságát az alkotmányban is explicit formában rögzítették. A demokratizmus mindenhatóságára épülő amerikai politikai rendszerben azonban csoda lenne, ha evvel a viták örökre lezárultak volna: a hatalom „centripetális” és „centrifugális” erőfölényének hívei mind a mai napig vívják küzdelmüket az alkotmány biztosította demokratikus fórumokon. Ez tulajdonképpen természetes is, hiszen ahogy ezt egy mértékadó amerikai történész megállapítja: „A kérdést a maga teljességében sohasem válaszolták meg: nem is mondható ki tartós érvényű igazság e kérdésben, hiszen egy dinamikusan fejlődő társadalomban az örökérvényűség igényével képtelenség a kormány jogkörét és feladatait olyan precizitással megfogalmazni, amely kizárja annak lehetőségét, hogy az érintettek a megváltozott körülmények tükrében akaratlanul is másként lássák ugyanazt a kérdést.”3 A szövetségi kormány hatalmának kiterjesztése tehát jórészt az ún. implied power doctrine, az alkotmány szelleméből származtatható hatalom doktrínájának térnyerése után indult el igazán. De e folytatódó térnyerés ma sem gerjeszt kevesebb - és főleg szelídebb - vitákat, mint jó másfél évszázaddal ezelőtt. Nincs tehát semmi különös abban, hogy a „kiütéses” győzelmet aratott és második ciklusába lépett Reagan-kormányzat által előterjesztett tervezet nyilvánosságra hozatalát követően a hagyományos reflex működni kezdett, és azonnal éles bírálatokkal illetik azt. A kemény hangú bírálatok abból a közös alapállásból támadnak, hogy túl nagyra nőtt a szövetségi kormány hatalma. Ebből következően túl nagyokat is tud hibázni, az ezért fizetendő árat azonban közös teherviseléssel kívánja előteremteni. A felzúdulások másik közös motivációja, hogy a nemzetvédelmi feladatokon kívül nehéz olyan területet találni, ahol a tagállamok ne tudnának legalább olyan hatékonysággal és körültekintéssel - kisebb bürokráciával - intézkedni, a közösség pénzével gazdálkodni, mint a Fehér Ház irányítása alatt álló washingtoni tisztviselők. (Ilyenek például a jóléti kiadások, az egészségügy, a társadalombiztosítás, az oktatás. Ezek az évek hosszú során a szövetségi kormány hatáskörébe kerültek.) Az állami, illetve a szövetségi jogkörök és feladatok újrafelosztása (központosítása), különösen éles összecsapásokhoz vezetett az 1960-as és az 1970-es években. A Reagan-kormányzat tovább vitte elődei föderalista vonalát, és még nagyobb pénzügyi hatalmat koncentrált a washingtoni minisztériumok kezében. Ahogy azonban ezzel együtt a költségvetési deficit a kívánalmakkal ellentétben egyre nőtt, már nemcsak a szigorúan közgazdasági, de a politikai kérdőjelek is sokasodni kezdtek a deficitgazdálkodás körül. Sőt már nemcsak belülről nehezedett kellemetlen nyomás a kormányzatra, de kívülről is: a magas amerikai kamatláb (a költségvetés eladósodásának közvetlen következménye) a világgazdaság 5°
